Magyar Narancs: Az MI6-et mint James Bond munkahelyét biztosan sokan ismerik. Ugyanez nem állítható az MI5-ról, ahol a főszereplője dolgozik.
James Marsh: Az MI6 ügynökei a nemzetközi vizeken kémkednek, az MI5 emberei viszont az Egyesült Királyságon belüli ügyekkel foglalkoznak. A Blair-kormány volt az első, amely bizonyos mértékig feloldotta a titkosszolgálatok körüli titkolózást, korábban azt sem lehetett tudni, ki vezeti őket. Az igazat megvallva én most se sokat tudok róluk, felőlem akár létezhet MI1-2-3-4 is, végül is miért ne.
MN: Egy időben azt pletykálták, hogy a filmjében MI5-ügynököt alakító Clive Owen játszhatja Bondot.
JM: Talán egyszer még ő is eljátszhatja. Daniel Craig jó Bond, megmutatta a figura sebezhetőségét, Owen pedig egy MI5-ügynök sebezhetőségét mutatja meg. ' egy igazi alfa-hím, úgy a kamerák előtt, mint az életben, nálunk azonban egy kopottas, a helyzetet nem mindig uraló ürgét játszik. Olykor még valami jóságféle is megkörnyékezi, ami nem a legjobb tanácsadó ebben a szakmában. Az MI5 olyan, mint egy lepukkant hivatal, itt nincsenek kütyük, az autós üldözés sem része a napi rutinnak. Akciózás helyett frakciózás folyik; hivatali titkolózás, egymás háta mögötti lavírozás. A kedvenc kémfilmem nem is kémfilm; a forgatás előtt A. J. Pakula filmjét, Az elnök embereit néztem rongyosra az operatőrömmel.
MN: Van személyes élménye is a kilencvenes évek elejének északír helyzetéről?
JM: 1990-ben bő egy hetet töltöttem Belfastban. Afrikai zenészekről készítettem filmet, akik Észak-Írországban léptek fel. Féltem. Tisztában voltam vele, hogy a brit akcentusom lépten-nyomon elárulja, honnan jöttem. Ugyanazt az angolt beszéltem, mint a városban állomásozó brit katonák, az ellenség angolját.
MN: Egy átlag, a polgárháborút a nappalijából, tévén figyelő britben milyen előítéletek éltek az írekkel szemben?
JM: Általános volt a vélekedés, hogy az írek korlátoltak, lassú felfogásúak. Gyerekként sokszor találkoztam az ilyen és még ilyenebb megjegyzésekkel. Azóta azért felnőtt egy kicsit a társadalom, ez az előítélet nincs többé. Az írek ezzel szemben a britek arroganciáját gúnyolták ki, a "mi vagyunk a világ urai" mentalitást.
MN: Mennyire ásta bele magát Észak-Írország és az IRA történetébe?
JM: Nem éreztem égető vágyat, hogy akadémikus igénnyel áttanulmányozzam e végeérhetetlen konfliktushalmazt. Inkább a kémek, árulók és informátorok dilemmái érdekeltek. Azért van a forgatókönyv, hogy azt az ember elolvassa, és filmet csináljon belőle. A miénket egy újságíró írta, aki a bajok idején a helyszínről tudósított.
MN: Első nagyjátékfilmje, A király érdeklődés hiányában hamar eltűnt.
JM: Elég sokat gályáztam, hogy elkészíthessem. Arra számítottam, hogy megnyitja előttem a kapukat. Tévedtem. Amerikában a kutyát sem érdekelte, talán túl sötét volt nekik, nem tudom, mindenesetre nem maradt más választásom, visszamentem a dokumentumfilmekhez. Elkészítettem az Ember a magasbant, kaptam érte egy Oscart, és talpra álltam.
Kettős játszmaAz IRA kezdi elveszíteni támogatottságát már Észak-Írországban is: a naptár 1993-at mutat, az ország(rész) sorsát több évtizednyi rettegés után békés mederbe terelni kívánó politikai erők, ha gyanakodva is, de már szóba állnak egymással - egyre kevésbé világos, mi is az értelme az elvakult harcnak, ha az már a felszabadítani kívánt ír nép ellen fordul. Lévén, aki nem eléggé radikális, bizonyára áruló; azzal pedig végezni kell - ismerjük. A Kettős játszma azonban nem történelmi film, s nem is politikai állásfoglalás. Egy thriller feszültségét végig fenntartó, tökéletes arány- és ritmusérzékkel megvalósított darab, ami a publicisztikai-politológiai szintnél lényegesen mélyebb megközelítést ajánl. Perfekt drámát, pontosan láttatott motívumok alapján élő és cselekvő szereplőkkel, váratlan, mégis logikus fordulatokkal, sorssá formálódó valóságos szenvedéllyel - és mindenekelőtt: szenvedéssel. A gyerekkori trauma, legkisebb öccsük erőszakos halála miatt bátyjaival együtt törvényszerűen a fegyveres mozgalom elkötelezettjei közé sodródott hősnőt a brit titkosszolgálat emberei elfogják - és beszervezik. Világossá teszik előtte, hogy öccse haláláért nem az angolok felelősek, hanem éppen az a szervezet, amelynek maga is tagja. A nő előbb kibújna a kötelezettség alól, majd együttműködik, végül, mikor nyilvánvalóvá válik, hogy a családban ügynök van, a sajátjai fordulnak ellene. Mármint a testvér a testvér ellen, sőt. A párhuzamos történetben viszont a brit tartótiszt szembesül azzal, hogy kollégái nem haboznának feláldozni az általa beszervezett és védett (!) "kapcsolatot", vagyis: embert - csakis ugyanazon nemes cél érdekében (a terrorizmus visszaszorítása), amelyért maga is küzd. A film részint azt mutatja be, mint torzulnak hatalmi játszmává - mindkét oldalon - az egyaránt igaznak hitt törekvések, másrészt azt, hogy az ezen törekvésekért életüket adó felek mindennapi tudatát mennyire behatárolja az az egyetlen nézőpont, amelyből a világot szemlélni képesek. Maga a harcolás, a háborúzás lepleződik itt le. TPP
Forgalmazza a Vertigo Média |
