Az üldözött

Anton Corbijn annyira jó fotós és kliprendező, hogy eddig szinte fel sem tűnt, mennyire nem tud játékfilmet rendezni. Viszont szépen és művészien helyezi el színészeit a tájban. Mivel a játékfilmesek közül is csak kevesen tudnak játékfilmet rendezni, Corbijn aprócska történetvezetési hiányosságai alig tűntek fel eddigi filmjei (az Ian Curtisnek emléket állító Control és a George Clooney arc­élének emléket állító Az amerikai) során, mostantól meg azért nem fognak, mert Corbijn kész filmessé képezte ki magát.

Az üldözöttben csak ritkán kell furmányosan megkomponált képeken érdekes nagyvárosi épületkompozíciókban gyönyörködni, megteszi Philip Sey­mour Hoffman meggyötört ábrázata is. Ahogy Hoffman régi jól begyakorolt savanyú ábrázatával (az élet szar, de ember küzdj, és bízva bízzál) elpöcköl magától egy cigarettacsikket, az igazi dráma, ámbár nem újdonság, hiszen Hoffman – egyik utolsó alakítása ez – már életében a legnagyobb cigarettapöckölők közé tartozott. A színész legkedveltebb gesztusainak best of válogatását adja, míg körülötte egy másik best of válogatás fut; John le Carré kémvilágának legnépszerűbb elemei váltják egymást. Le Carrénak, mint mindig, ezúttal is a kémvilág szürkéjének ötven árnyalatát köszönhetjük, amibe – kötelező aktualitás gyanánt – a muszlim terroristaveszélyt keveri bele és a nyugati világok paranoiá­ját. Meg egy szürke, de alapvetően erényes kémet, egy elhízott irodai lovagot. Őt játssza Hoffman, akinek Brühltől Hossig a német színjátszás színe-java statisztál.

A Fórum Hungary filmje