Minden készen állt arra, hogy a legfontosabb épületek levegőbe repítésével a tűz és a(z előidézett ár)víz a hirosimainál is nagyobb pusztítást végezzen. A korábban sosem hezitáló s akkor is elszánt generális azonban végül nem teljesítette Hitler parancsát. Hogy miért nem, arról próbál szólni Cyril Gely színműve, amelyet most Volker Schlöndorff vitt filmre.
Nagyjából egy szállodai szoba, a német főhadiszállás a játékot képező beszélgetés színtere, ahol titokban megjelenik a svéd konzul, hogy rávegye a városparancsnokot Párizs megkímélésére. Van az a műfaj, amelyben mindössze ketten beszélgetnek, és a szereplők súlyos felismerései a nézőt is valamilyen állásfoglalásra késztetik.
Egy ilyen páros – a háborúba belefáradt, kiábrándult, a lelkiismerete elől a parancsteljesítés mítoszába menekülő katona és a célja elérése érdekében játszmázásra, taktikázni, manipulálni kényszerülő, ám érzelmileg mélyen érintett diplomata intellektuális, morális párbaja – lehetne akár katartikus, de legalább izgalmas. Ám ahhoz elsősorban egy kvalitásos író kellett volna, akinek a szokott humanista lózungokon kívül is van valamilyen elgondolása a világ folyásáról, továbbá egy, a problémát az itt előadottnál magasabb színvonalon megfogalmazó dráma. Fordulatok, amelyek újabb és újabb érzelmi impulzusokat és intellektuális felvetéseket adva újabb és újabb felismerésekre késztetnek.
Itt azonban egy merőben praktikus megoldás hozza el a végkifejletet, ui. a svéd menekülést ígér a főtiszt a német törvény által kvázi túszul ejtett családjának. Amely alkunak nyilván van valóságalapja, ám nincs drámai töltése: hiányzik belőle az Átalakulás, a Megfordulás, a feltáruló új perspektíva. A képlet egyszerű: ha a család megmenekül, Párizs is megmenekül. Viszont ha csupán egy alku dönt, akkor a bölcsészes körítés felesleges díszítőelem.
A színészekre hárul(na) a helyzet megmentése, ám ezen a téren meg súlyos aránytalanság mutatkozik – pedig a már bevált színpadi siker szereposztását emeli át filmjébe a német rendező. A generális szerepe hálásabb, mivel a saját korlátait átlépő, merev katona bejár valamilyen utat a végefőcímig. Niels Arestrup él is a lehetőséggel: összetett figurát formál, erős jelenlétet hoz. A svéd konzul szerepében humanista közhelyek elősorolására kárhoztatott André Dussolier viszont mindössze borongó tekintetével és hetvenen túl is kétségtelen férfibájával járul hozzá a film hatásához. Őket irányítgatja a mára unalmasan akadémikus Schlöndorff. Időnként archív felvételeken látjuk a romba döntött Varsót – részben miheztartás végett, részben a rendező fantáziátlanságának jeleként. Végül pedig mai pompájában szemlélhetjük az épen maradt s azóta is diadalmasan fejlődő várost. Már csak egy meleg férfihang hiányzik, amely verbálisan is összefoglalná a tanulságot, ha esetleg valaki nem értené.
Mindez az eseményekkel semmilyen közvetlen összefüggésbe nem hozható Richard Holbrooke-nak, a közelmúltban elhunyt amerikai diplomatának ajánlva, gondolván a tengerentúli forgalmazásra is.
A Mozinet bemutatója
