Film

Smith nagyi a guyanai Georgetownban él, pontosabban immár nem él, hiszen éppen az ő utolsó hónapjairól-évéről szól Christy Garland tavaly bemutatott dokumentumfilmje, amely szerethető, nemes és komplex alkotás.

Ha elfogadjuk Kertész Imre állítását, hogy a tények feldolgozhatatlansága a 20. század egyik jellegzetes élménye, akkor az Észak-Koreának nevezett súlyos anomáliát - ízlés- és gondolatvilágán, valamint a környezete felé gyakorolt gesztusain túl - már a puszta létezése miatt is az elmúlt évszázadhoz kell láncolnunk, amitől elevensége a jelenben csak még inkább nyomasztóvá válik.

Szilveszterkor forog az első magyar egész estés közösségi dokumentumfilm, a BÚÉK.

Egy évforduló jó alkalom a viszszatekintésre és a múlt összekötésére a jelennel.

A kortárs amerikai filmgyártás merényleteit nehéz feladat rangsorolni, de a 70-es évek horror-klasszikusainak újraforgatása talán a legobszcénabb mind közül: nincs még egy zsáner, amelynek kontárai ekkora kéjjel mutogatnák immár hosszú-hosszú évek óta, hogy sokkal tehetségtelenebbek, mint a számukra az utat (a kasszához) fáradságos munkával kikövező elődeik.

Jeremy Irons és Bruno Ganz kvaterkázik egy lisszaboni kiskocsmában - és akkor ezzel szinte mindent el is mondtunk Bille August új filmjének szépségéről és esendőségéről.

Valaki elveszíti az emlékeit, mert Alzheimer-kóros - lehet-e erről tárgyilagosan beszélni a nyilvánosság előtt? A személyes hangú portréfilm szerzőjével olyasmit igyekszünk körüljárni, amiről általában hallgatni szokás.

Ők azok, akik először szállnak ki a kártyapartiból, de csak a széküket adják át valami nagy reményekkel és még nagyobb pénztárcával érkező kellemetlen idegennek, maguk ott maradnak az asztal mellett, látszólag a játékot figyelve, alkalmasint állandó készültségben, hogy valamelyik küzdő frissítőt hozasson velük, vagy elhajtsa őket beváltani némi zsetont - őslakosnak lenni minden mai tudásunk szerint: elveszett állapot.

A hatalmas szigetországban mostanában nagyjából nyugalom van, a korábbi vallási, nemzetiségi konfliktusok alábbhagytak, a gazdaság fellendülésben, a múltban történtek visszaszorítva a közös emlékezet mélyére.

A művelt mozista, ha sarokba szorítják, két filmcímet azért biztosan kiizzad magából.

Már az előző mű is valamiféle alig kibogozható gubanc volt: pastiche, paródia és intertextek keresztbe-kasul, miközben Rodriguez felidézi, szétszedi és persze újrakonstruálja a nőkkel és a mexikóiakkal kapcsolatos B filmes sztereotípiákat.

Biztos fekszik a filmalapnál egy olyan filmterv, ami úgy kezdődik, hogy Csányi Sándornál (a színésznél) este buli lesz, s mindenki ott lesz; Fenyő Ivántól Tompos Kátyáig mindenki magát játssza, s ide toppan be Nagy Ervin és Nagy Zsolt mint két jó haver.

Amikor Sztupa és Troché felszántották a Balatont, másnap még egy zebrát is festettek rá. Tudniillik gyalogátkelőt. Fonyód és Badacsony közé, ami nem épp a legalkalmasabb helyszín, de választási lehetőségeiket megingathatatlan külső tényezők szorították kalodába. A legrövidebb úton, Szántód és Tihany közt már közlekedett a komp, így balesetvédelmi szempontból módfelett aggályosnak tűnt odaterelni még a gyalogságot is.

Nahát, itt egy film, ami teljesen olyan, mint amilyennek jobb napokon egy filmet képzel az ember. Van eleje, közepe, vége, mégpedig ebben a sorrendben, van hangulata (erős), van feszültsége (erős), van egy csomó - a kelleténél alig valamivel több - jól kifundált fordulata (egy gyerekrablási ügyben ketyeg az óra), s vannak alakításnak is könnyűszerrel beillő színészi teljesítményei is.