Film

Ha az ember túl sok filmet néz, egy idő után elkezdi foglalkoztatni mindaz, ami nem látható a vásznon: mikor esznek a földet megmentő hősök a többnapos hajsza alatt? Soha nem kell vécére menniük? És honnan szerzi azt a sok fegyvert, álkulcsot vagy hamis igazolványt a főszereplővé váló hétköznapi ember?

"New York attól hangos, hogy Woody Allen remekművel áll telő" - adták hírül manhattani forrásaink, és hát ki ne örülne a hírnek, hogy a taxik zaját végre elnyomja a kultúráról szóló diskurzus.

A rendező hit-remény-szeretet trilógiájának második darabja az év eddigi legfontosabb filmje.

Amikor Sztupa és Troché megálltak a sorompónál, a kocsisor reménytelenül hosszúnak látszott. Sztupa leállította a motort, hátradőlt, s lehunyta a szemét. Troché türelmetlenül körbepillantott, de azonmód meg is akadt a szeme valamin. A vasúti pályát szegélyező sűrű fasor (nyár volt, a lombok teljes erejükből bokrosodtak) egy helyütt foghíjasnak mutatta magát, tán két fa hiányozhatott, de lehetett az három is. Megcsillant az egyik sínszál, Troché le sem vette onnan a tekintetét: várta a vonatot.

Ül Orson Welles, elhízva, de nem elfelejtve a felkapott hollywoodi Ma Maison étteremben és sztorizik, mert erre még van kereslet - ezek a fehér abrosz melletti rosszmájú sztorik teszik ki a My Lunches With Orson című friss kötetet.

Kritikusunk egymás után nézte a rajzfilmeket múlt hétvégén, melyekben „a szórakoztatás és a kápráztatás ugyanúgy jelen van, mint az újító szándék és a megszokott, már-már avítt forma.”

Amikor Sztupa és Troché bolyongásaik során elérkeztek a városba, ahol csak villamosok jártak, szemük sem rebbent. Azt hitték, tudnak mindent, hisz ők is olvasnak bédekkereket, s a lapok kis színes hírein is általában rajta tartják a szemüket. Hallottak ők már eleget a messzi városról, ahol csak villamosok járnak, s különben is, mit nekik; bérkocsit, vagyis taxit nem használnak, a busz zajos, környezetszennyező és büdös kívül-belül, a troli tipikus komcsi vircsaft, s a nagyvárosok zöme földrajzilag nincsen olyan helyzetben, hogy hajójáratokkal oldja meg lakói és vendégei boldogulását.

Mi a közös a dán Niels Arden Oplev, a német Oliver Hirschbiegel és - csak hogy koreai példánk is legyen - a dél-koreai Kim Jee-woon munkásságában? Hát, csak annyi, hogy Hollywoodba érve úgy darálta be őket a rendszer, mintha nem is nemzetközileg ünnepelt rendezők, hanem kávéhordó gyakornokok lennének.

Nyerj jegyet a Mocsok című film premier előtti vetítésére!

Joker bombát dugott a szájába, a Sátán könyvelőjeként viszont ő tett be Nicolas Cage-nek - Hollywood legmenőbb karakterszínésze olykor főszerephez is jut, például a most induló Crossing Lines (Határtalanul) című sorozatban. Telefonon tettük fel kérdéseinket.

Amikor Sztupa és Troché találkoztak a felháborodott macskákkal, nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a dolognak, legfeljebb annyi tűnt fel nekik, hogy elég sokan vannak. De lehettek volna akár rengetegen is, Sztupa és Troché úgy voltak vele, hogy ilyen nincs, ilyen macskák nincsenek, tudniillik felháborodottak, mérges macska lehet, de az is inkább kígyó. Pedig a macskák lassan, de biztosan növekvő létszámban minden igyekezetükkel azt óhajtották kommunikálni, hogy rohadtul fel vannak háborodva, már-már bepipultak.

A világnak nyilván nagy szüksége volt még egy példányra a néhol sötét tónusú, ám vértelen akciójelenetekkel és illedelmes szlenggel operáló tinifantasy zsánerben fogant műalkotások népes táborából (Éhezők viadala, A végzet ereklyéi, Alkonyat).