Magyar Narancs: Mennyire fontosak magának a kritikák?
Nádler István: Negatív, pozitív kritikát gond nélkül fogadok, hisz legtöbbször színesebbé, gazdagabbá teszi azt az alapkonstrukciót, amiben régóta dolgozom. Természetesen érdekel, hogy ki mit gondol a munkámról.
MN: A laikus úgy képzeli, hogy a festő a világ teljes kizárásával rakja a vászonra, amit jónak lát. Nem sokat törődik azzal, hogy ki hogyan értékeli az alkotásait.
NI: A kép előtt valóban csak arra figyelek, hogy a megszerzett állapot a képfestés folyamatában töretlenül fennmaradjon. Ebből a folyamatból a külvilág már ki van zárva, és azt teszem, amit jónak látok. Az élmény jöhet bárhonnan, lehet természeti, lehet elvonatkoztatott bibliai, bölcseleti vagy irodalmi szöveg, zene, fizika, ezotéria és még sok minden más. Hogy ezek közül mégis mikor melyik kerül felszínre, hogy élményt nyújtva képpé váljon, az természetesen az út bizonyos állomásaitól, és az én személyes érzékenységemtől függ. Az úton levés folyamatos változásait kihívásként vagy kalandként élem át, majdnem mindig feszültségekkel. A hetvenes évek végén például tudatosan döntöttem úgy, hogy elhagyom a geometriát. Nem volt könnyű döntés.
MN: Mi késztette rá?
NI: Sok minden motivált, de alapvetően az, hogy megszereztem azokat a tapasztalatokat, amelyeket ez a terület nyújthatott. A továbblépésre engem soha semmi nem kényszerít, legfeljebb van, ami ösztökél, biztat és bátorít, ha kell. Az eltávolodást megpróbáltam kíméletesen formailag is levezetni. Áttértem a fehér alapon fehér képekre, hogy a geometria formaerősségét gyengítsem. Majd a képtől egy időre elidegenedve a plasztikák felé fordultam. 1979-80-ban egy nagyméretű plasztika elkészítésével fejeződött be geometrikus periódusom, amelyet Dieter Honisch, a berlini Nationalgalerie igazgatója rendelt meg a galéria számára. Ez szép befejezés volt. De ami utána jött, az a számomra addig ismeretlen tétovaság, a "merre tovább" igazán nehéz helyzete volt. Azt tudtam, hogy merre, csak a hogyanban voltam bizonytalan.
MN: Ilyenkor keres az ember fogódzókat.
NI: Eltelt egy év, mire rájöttem, hogy ami túl tud segíteni ezen az állapoton, az a zene. Azáltal, hogy munka közben a figyelmem megoszlott a zene és a bennem alakuló történések közt, lehetővé vált a tudat és a tudatalatti eggyé válása. A kényszerű szünet után megtalált megoldás dinamizálta tevékenységemet, és szabaddá tett minden irányban.
MN: Korábban is szerepet játszott a zene a művészetében?
NI: Igen. Még 1968-ban Bartók hatására fordultam a népművészet formavilágához. Később, a 70-es években Kurtág György segítségével ráéreztem a gregorián énekek áradó hangzása mögötti zenei szerkezetre. A 80-as években olyan zeneszerzők hatottak rám, mint Ligeti György, Steve Reich, Witold Lutoslawski, John Cage, Yannis Xenakis, az itthoniak közül pedig újra Kurtág György, majd Jeney Zoltán, Sáry László, Vidovszky László. És a nagy klasszikusok, Bach, Schubert, Debussy. A kilencvenes évek legvégére két különböző karakterű zenei hangzásra redukálódott a figyelmem: a tibeti szertartászenére és a japán tradicionális dobzenére. Mind a kettő máig fontos szerepet játszik a festés folyamatában.
MN: Hegyi Lóránd művészettörténész szerint képeinek alapkérdése, hogy miként tudja egybeolvasztani az egyéni, egyszeri, konkrét tevékenységet az univerzalitással.
NI: Lóránddal mindig jó volt művészetről, képekről, általános, egyetemes kérdésekről beszélgetni. Ebben az egyszeri - az elkészülő kép előtti - és az univerzummal kapcsolatot kereső szándékkal az ember mindig egyedül marad egy időre. Mindaddig, amíg nem sikerül a lelki és szellemi energiákat olyan szintre és hőfokra emelni, hogy ez a közösen létrehozott rezonancia elérje a fenti erőket. A főiskola utolsó évében festett Niké című képem már erről a személyesen túli kapcsolatfelvételi szándékról szól. Niké, a szárnyas angyal összekötő a fent és a lent között. De ahhoz, hogy ez valóban kapcsolat legyen, még sok mindent kellett tennem.
MN: Megfogalmazható, hogy miféle konkrét feladatokat?
NI: Először a hiányosságaimat kellett felmérnem és pótolnom. Ez a kilencvenes évek végéig három periódust jelentett. Az első a már említett geometrikus időszak, amely a tudatosságra épült. A nyolcvanas évek elején azután intuitívabbá, érzékenyebbé váltak a munkáim, amit egy hosszú periódus követett, amelyben e kétféle alkotói magatartást megpróbáltam formailag együtt megjeleníteni. S végül, mindennek öszszegzéseként 1999-re jutottam el a meditációs képekkel a transzcendencia megjelenítéséhez. Mindaddig vízszintes síkon, a két ellentétes pólus közt - a tudatos és a tudat alatti régióban - kerestem a középtől valamilyen távolságra azt a pontot, ahonnan függőleges irányba mozdul el ez a szellemi állapot. Egyéves ösztöndíjjal Zugban, egy kis svájci városban dolgozhattam, ahol az időmet összegzésre szántam. Mindig foglalkoztattak a teremtő erő különböző megnyilvánulási formái, állapotai és a hozzájutás mikéntje. Egy hosszú folyamatnak értem a befejezéséhez a fekete alapon fekete képekben megnyilvánuló, formától mentes "üres transzcendens" terekkel. A Niké óta vágytam ezt a közeget, és nem értettem, hogy mi visz innen is tovább.
MN: Legutóbb láttam, hogy eddig soha nem használt harsány, vidám, optimizmust sugárzó színeket alkalmaz. Mi történt?
NI: Amikor a meditációs képek feketéjéből előkívánkoztak a színek, azt úgy értelmeztem, hogy ez a valós tér megjelenítése. Megjelent tehát egymás mellett a szín és a fekete, mint a két világot szimbolizáló elem. Hamar rájöttem, hogy ezzel újra a dualitások világába bonyolódtam. Hogy ettől el tudjak távolodni, a két világot, a fentet és a lentet kihúztam a kép síkjából. A képen csak az jelenik meg, ami kettejüket összeköti, méghozzá függőleges fény- vagy energianyalábok formájában. Amikor ebben a folyamatban a színek egyre intenzívebbé váltak, értettem meg a továbblépés szükségességét. Eddig a színek a középtónustól haladtak a mély tónusig, a feketéig, most ugyanez történik, csak most a világos halad a fehér irányába. Ha igaz, ott vár témaként a fény.
MN: A Digitális Író Akadémia minden tagjáról arckép készül. Esterházy Péter magát kérte fel portréjának megfestésére. Festett valaha portrét?
NI: A megoldásban biztos voltam, hisz a főiskolán a portré sem jelentett problémát, igaz, az rég volt. Úgy gondoltam, ha szükséges, jó menekülési irány lesz a háromszög. Meg is kérdeztem Pétertől, hogy mit szól. Azt válaszolta, hogy úgy is jó lesz. A kezdeti, részletekbe menő tanulmányok és stíluskereső szénrajzok után, amelyeket Nádas Péter fotója alapján készítettem, megfestettem az első olajképet. Képi ötletét a fotó árnyékos oldalának formától mentes, jelentést hordozó oldala adta.
MN: Tandori Dezső azt írta, hogy Nádler István a legpoétikusabb piktorunk.
NI: Tandori Dezső és Ágnes a hetvenes években többször járt nálunk. A műterem-látogatások lelkes és dinamikus együtt eltöltött idejére máig szívesen emlékezem. Én ezt a megjelölést megtisztelőnek érzem, és természetesen boldogan elfogadom. Még a leget is, hiszen Tandori Dezső mondja, aki saját maga áll a legekhez legközelebb.
