Michael Hoffman rendező már Shakespeare-ből is készített ízléses olvasatot, ami gond nélkül vetíthető irodalomszakkörön. Ezúttal Tolsztojból nyújt kedves ismeretterjesztést; szerencsére nem az írófejedelem valamelyik munkáját szelídíti könnyen befogadható ún. élménnyé, csupán egy - Tolsztoj életének utolsó szakaszát feldolgozó - amerikai regényt adaptál. Kiderül, hogy fuldoklik követői dogmatikus közösségétől a prófétaszerepbe belefáradt Lev Nyikolájevics, s hogyan tekinti mégis élete főművének a naiv és tagjaitól elkötelezett naivitást követelő (no, igen: tolsztojánus) kommunát. A konfliktus Tolsztoj felesége és legszorosabb barátja között bontakozik ki a művek kiadási jogainak tárgykörében. A feloldhatatlan probléma elől az agg író elmenekül, majd egy állomáson meg is hal, és irodalomtörténetté válik minden vele kapcsolatos szenvedély. A film a szenvedélyt szeretné megmutatni, de csak irodalomtörténeti reflexió lesz belőle.
Christofer Plummer szakálla szép hosszú, s hol szigorú, hol meg pajkos tekintetével érzékelteti, hogy Tolsztoj is ember volt. A nagy író ideológiai harcostársaként a vikszos bajszú Paul Giamatti szemlélteti, hogy a megszállott idealizmus hogyan pusztítja el az emberben az embert, hogy példaképet csináljon belőle. James McAvoy átváltozóművész viszont mint Tolsztoj titkára, épp ellenkezőleg: a frusztrált alkutyából emberré emelkedés példázatát járja végig, egyszerre vetve le szexuális és ideológiai megrögzöttségeit. Mégis Helen Mirren jutalomjátéka a film: grófnéként hisztérikus és éles elméjű, ravasz és kiszolgáltatott - a közvélekedés szerint hétpróbás hárpia itt inkább a férjéből csendes agresszivitással bálványt faragni kívánó slepp kérlelhetetlen ellenfele és áldozata.
A CineReal bemutatója
