Magyar Narancs: Új filmjében Eisenstein hálószobatitkaiba is betekintést nyerünk. Régi legenda, hogy Eisenstein meleg volt…
Peter Greenaway: Bizonyítékaim vannak rá. Ha elolvassa a Pera Atasevával folytatott, hosszan tartó levelezését, abból az derül ki, hogy az asszony – Eisenstein későbbi felesége – őrülten szerelmes volt a rendezőbe, aki viszont nem viszonozta ebbéli érzelmeit. Sőt, Eisenstein azon a véleményen volt, hogyha ágyba kéne bújnia Pera Atasevával, az olyan lenne, mintha a saját nővérével kéne hálnia. Mivel azonban Sztálin a harmincas évek elején kriminalizálta a homoszexualitást, így a Szovjetunióba hazatérő Eisenstein jobbnak látta elvenni Pera Atasevát. Bár teljes bizonyossággal nem állíthatom, de az általánosan elfogadott nézet szerint a házasság célja egyes-egyedül az volt, hogy elterelje a figyelmet Eisenstein homoszexualitásáról. Így nem kellett félnie attól, hogy Szibériába küldik, megmérgezik vagy nemes egyszerűséggel lelövik. Sokan eltűntek ez idő tájt a Szovjetunióban, és az eltűnést vaskos idézőjelek között kell érteni. Azt is pletykálták a húszas évek Moszkvájában, hogy Eisenstein és asszisztense, Alekszandrov között több van barátságnál, noha azt megint csak nem tudhatjuk, hogy a vonzalomból lett-e bármi is. Eisenstein és Ataseva levelezését viszont egy moszkvai archívum őrzi, ha meg akar bizonyosodni róla, meg tudom adni a szükséges telefonszámokat.
| ||
MN: Ennyit azért még Sztálin elnézett volna kedvenc filmrendezőjének, nem? Elvégre nagyra tartotta Eisenstein munkásságát.
PG: Sztálin és Eisenstein többször is együtt reggeliztek. A diktátor magához rendelte a filmrendezőt, és a két férfiú pontban reggel nyolckor nekiült a hurkának és a vodkának. A reggeliről dokumentumok is fennmaradtak. Sztálin büszkén állította magáról, hogy ért a filmművészethez, igaz, őelőtte már Lenin is felismerte a mozgókép propagandisztikus fontosságát. Kellett a film nagyon a szovjet ideák népszerűsítéséhez, hiszen az orosz nép 99 százaléka analfabéta volt. Akárcsak Dovzsenko, Vertov vagy Pudovkin, Eisenstein is a szovjet propagandát szolgálta, de ilyen alapon ugyanúgy mondhatjuk, hogy a Sixtus-kápolna mennyezetét megfestő Michelangelo meg a római katolikus egyház propagandistája volt.
MN: Azzal, hogy Eisenstein 1928-ban elhagyta a Szovjetuniót és nyugat felé vette az irányt, kiesett a sztálini pikszisből?
PG: Rengeteg művész és értelmiségi került bíróság elé Sztálin alatt. Eisenstein ebben a légkörben hagyja el a Szovjetuniót; végigturnézza Európát, majd az Egyesült Államokban köt ki. Megpróbálja megvetni a lábát Hollywoodban, megpróbál filmet készíteni, ami – részben a saját teszetoszasága, részben a körülmények miatt – meghiúsul. Az egyre elharapódzó szovjetellenes légkör, a korai mccarthyzmus sem lendített sokat az ügyén. És az sem, hogy akinek volt szeme, láthatta, hogy Eisenstein messze előbbre jár szinte mindenben, mint amire az amerikai filmipar ez idő tájt képes volt.
| ||
MN: Eisenstein lelépett. Sztálin mit lépett?
PG: Mindenekelőtt megijedt, hogy elijeszti a legnagyobb művészeit, hiszen sokan menekülőre fogták ekkoriban. Először persze ki kellett jutni a Szovjetunióból, amihez vízum kellett, amihez viszont szinte lehetetlenség volt hozzájutni. Aki mégis kijutott, érthető módon nem kívánkozott vissza, egyhamar biztosan nem. Az orosz művészeket épp kezdte megismerni a világ. Aki csak tehette, Berlinbe, Párizsba vagy még messzebbre távozott. Nem csak Eisenstein lyukadt ki Amerikában, Majakovszkij is; egészen Kaliforniáig jutott, ahol született is egy házasságon kívüli lánya egy kaliforniai színésznőtől. A hivatalos verzió szerint Majakovszkij később öngyilkos lett Moszkvában, mások szerint viszont meggyilkolták. Mindeközben Sztálin minden eszközzel azon volt, hogy Eisensteint ismét Moszkvában lássa, és ott szemmel tarthassa. Először is elterjesztette, hogy a filmrendező dezertőr, ez könnyedén ment, a propagandagépezete megvolt hozzá, a nyomaték kedvéért pedig Eisenstein Szentpéterváron élő édesanyját is zaklatni kezdték. Sztálinisták szállták meg a házát, elkobozták az ékszereit.
MN: Nemcsak a Szovjetuniót, de magát Eisensteint sem lehetett – legalábbis a filmje szerint – könnyű kibírni.
PG: Ahol csak megfordult, hamarosan a társaság középpontjává vált. A nők rajongtak érte. Szellemes társalgó volt, és szívesen csinált bolondot magából. Ott volt a világ legelső filmfesztiválján 1929-ben Svájcban, és tett róla, hogy az egész rendezvény róla szóljon. Ő volt a társaság önjelölt bohóca. Maga választotta ezt a szerepet, mert nem nagyon békült ki a testével: túl nagy fej, hatalmas homlok, rövid karok – ha tükörbe nézett, egy bohócot látott maga előtt. Nem szerette a saját testét, nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy a szép férfiakat kedvelte. A filmben mindent megmutatunk, talán többet is a kelleténél. A korszakos zseni vizel, kakál, elhányja magát, szóval teljesen szalonképtelenül, kiszámíthatatlanul viselkedik. És még a nőkkel is lekezelően bánik. Ebben az alakban mindannyian ráismerhetünk valami ismerősre.
| ||
MN: Az oroszok nem emeltek kifogást, hogy megszentségteleníti a hősüket?
PG: Dehogyisnem. És nem is csak az oroszok. Sikerült felbőszítenünk mindenkit, aki Eisensteint valamiféle szelíd, visszahúzódó értelmiséginek gondolta. Abban egyetértünk, hogy nem ismert nála értelmiségibb értelmiségit a világ, de mindeközben igazi sztár volt, aki bármerre járt, csődületet okozott, kiváltságnak számított, ha valakinek sikerült megrázni a kezét. Picasso, Freud, Einstein, Cocteau, Von Sternberg, Von Stroheim mind lekezelt az oroszok sztárjával. A Patyomkin páncélos mindenkit lenyűgözött. Igazi ősrobbanás volt a film történetében. Ennyi vágást soha senki nem látott még egy filmben. És hát az erőszak! Hollywoodban ebben az időben a Miki egér erőszak dívott: Miki egeret fejbe kólintják egy téglával, de a következő jelenetben már ismét talpon van. Eisensteinnél senki sem tápászkodik fel, a sebek egy életre szólnak, a halottak halottak maradnak. Amerika tátott szájjal figyelte, mit művelt ez az orosz. Az oroszok nem is azért rágtak be rám, mert homoszexuálisként ábrázoltam Eisensteint, ennyire azért még ott sem rossz a helyzet, hiába a putyini idők felkorbácsolt homofóbiája. Csajkovszkij meleg volt, Gyagilev meleg volt, na, bumm, Eisenstein is az volt. A sor hosszan folytatható. Az orosz reakció inkább az volt, hogy mit jön itt nekünk ez az idegen, miért nem hagyja az oroszokra a valaha élt legnagyobb orosz filmrendező ábrázolását. Nehogy már ez a messziről jött ember nyúljon a mi legnagyobb filmrendezőnkhöz! Az oroszoknak azonban valahogy nem akaródzik Eisensteinről filmet csinálni. Készítettek ugyan egy tévéfilmet Alekszandrovról, amiben Eisenstein mint valami szent nemzeti kincs jelenik meg – hát, mit mondjak, elég nevetséges az egész.
| ||
MN: Eisenstein nem ismert kompromisszumokat – ez önre sem igen jellemző…
PG: Büszkén állíthatom, nincs egyetlen olyan filmem, ahol engedtem volna a művészi szabadságból. Került, amibe került. De nem ez a szerzői film elsődleges kritériuma?! A világ legnagyszerűbb festményei – talán csak Gilbert & George munkáinak kivételével – a képzelőerő teljesen egyedi megnyilvánulásai. Hollywood és Bollywood ezért is rémesen unalmas, mert ott bizottságok készítik a filmeket.
MN: Önt sosem környékezte meg Hollywood?
PG: Hívni hívtak, mert annyi azért nekik is kiderült a filmjeimből, hogy össze tudok rakni egy hosszabb mozgóképet. Ez némi pluszt jelentett, ugyanakkor hátránynak számított, hogy egyetlen ötletemet sem tartották megvalósíthatónak. A világ filmgyártásának túlnyomó többsége földhözragadt és konzervatív: a magyar filmek ismeretében ez önnek sem jelenthet újdonságot. A filmek nagy része illusztrált szöveg vagy mozgóképes színház, ami engem mélységesen hidegen hagy. Ha Eisenstein élne, lefogadom, hogy nem hagyományos filmet készítene, hanem 3 dimenziós hologramokkal játszadozna.
| Eisenstein Mexikóban A nagy orosz filmrendező alakját a legmélyebb tiszteletlenség hangján idézi meg a korát meghazudtolóan virgonc brit filmrendező. Greenaway Eisensteinje Mexikóba érkezve nemcsak az emberiség egyik legnagyszerűbb találmánya, a zuhany jótékony hatásával ismerkedik meg, de a felszabadító férfiszerelemmel is. Greenaway a szüzesség elvesztésének mindkét aktusát; zuhany és filmrendező, illetve filmrendező és mexikói férfitest nagy találkozását ráérősen járja körül, minden részlet szerencsésen kimódolt és jólesően túlzó nála – a vizuális trükkök éppúgy, mint Eisenstein tusakodásai önmagával és környezetével.
Greenaway bohócorrot tapaszt a tankönyvekben egyhangú elhivatottsággal néző nagy orosz filmrendező képére, de nem rajta, hanem vele nevet: miközben eljátszatja hősével a filmtörténészek által közismert mexikói színt (Eisenstein kudarcos vállalkozását Mexikóban, a soha be nem fejezett Que viva México! háttértörténetét), egyszersmind fityiszt mutat minden hivatalos életrajznak, és tragikomikus, esendő burleszkfigurát farag a nagy művészből, aki megrendezte a, na mit is? A Patyomkin páncélost persze. A zseni természetét és némileg a kort is bemutató játszadozásaiban Greenaway remek partnerre talált a címszerepet alakító finn színészben, Elmer Bäckben, aki maga is úgy fest, mint egy barokkos túlzás a barokkos greenawayi túlzások sűrűjében. A hűség holmi valósághoz láthatóan egyiküket sem feszélyezte: ha Eisenstein szembetalálkozna filmbéli másával, nem biztos, hogy magára ismerne, de remélhetőleg jól szórakozna. Ámbár az is lehet, hogy értetlenségének adna hangot, hogy mexikói tartózkodásából miért épp a hálószobája kapta a legnagyobb figyelmet.
A Cirko Film – Másképp Alapítvány filmje | |||
