Ez a paradicsom? – kérdi a tengerbe fúlt menekült szelleme, némileg költőien, de nem minden alap nélkül. Ahonnan ő jön, ott máshogy fest az éjszakai élet, mint itt, ahová, ha testben nem is, de lélekben megérkezett. Nem, ez nem a paradicsom, kedves szellem, a paradicsomban nincsenek rohamrendőrök, és nem hajtja hányásra fejét az éjszakázásban megfáradt bulizó. Nem, ez az éjszakai Európa, nagy szellemek találkozóhelye, és az olyan szellemeké, akik egy jobb élet reményében keltek útra, de a tengerbe vesztek egy viharos éjszakán. Mások azonban épségben megérkeztek – őket, a partra vetett, gyökértelen életeket látogatja végig a dokumentumfilmbe zárt szellem; látnivalója akad bőven.
Amit látunk, filmvers a javából, vállaltan lírai képződmény, mely úgy mozog, ahogy a szellem (nevezzük őt a menekültválság szellemének), bejárva a vén Európa partjait, Görögország és Olaszország zegzugos menekülttanyáit, szabadon és mindenre rácsodálkozva. Az éjjeli menedékhelyen épp „ki mit tud?” van, joviális menekült szúrja át konyhakéssel ajkait, elnyerve közönsége tetszését. Nappal más történeteké az utca, annak is az a fele, ahol a gyökértelenek sokasága vonul, ahol a megalázottak és megnyomorítottak mennek a dolgukra; szeméttelepre, hatósági nyilvántartásra, imára, menzára, enni, inni, kábítózni, kinek mi a túlélés aznapi etapja. Morgan Knibbe kísérleti filmje többet markol, mint a menekültsorsokat megörökítő dokumentumfilmek nagy átlaga, hiszen ő egy merengő szellemet is foglalkoztat, hátha a segítségével jobban belátunk a felszín alá, a napi szalagcímek mögé. Hátha.
