Christopher Nolan filmjei

Álmatlanok kara

  • Greff András
  • 2012. augusztus 9.

Film

Végy egy férfit, legyen kicsit őrült. Zavard össze még jobban. Karistold a lelkét. Aztán szórd be sóval. Adj neki célt, engedd szabadjára. Furcsaságát lássák mindig - ő ne lássa önmagát. Ostorozd, űzd, gyötörd egyre, ameddig csak bírja.

Talán ilyesféle mondatokon futna át a szemünk, ha megkaparinthatnánk Christopher Nolan sajtcéduláit, amelyekre hét-nyolc éve vonalazta Batmanjének kontúrját - de nem kell csupán itt megállni: sorainkkal hevenyésztük minden Nolan-nagyjátékfilm grafitszürke vázlatát.

A monománia Christopher Nolannél tapasztalható szigora még akkor is különlegesnek mondható, ha felidézzük a lapos axiómát, mely szerint a filmrendezők nagy többsége pirkadattól búcsúzásig ugyanazt a vágyát űzi változatos tájakon. Kortársai közül ezen a terepen csak a magára zárt gyerekvilág aranykulcsát kettétörő Wes Anderson futja le, akinek mintha gótrajongó, foltos lelkű, ideggyenge féltestvérét ismerhetnénk fel a fiatal brit rendezőben. Az egyik ugyan Álomországban, a másik pedig Gothamben vagy Alaszkán játszódik, de Christopher Nolan filmjeiben ettől még ugyanaz a figura bukkan fel újra és újra, hogy horribilis bigottsággal munkálkodjon valamin. A változatosság a motivációs mezőt is elkerüli: valaki meghal - a szülők, a társ, a feleség -, s ezzel veszi kezdetét az élhetetlen élet. A privát szféra fogalma a magányteret tartja, halmozódnak a titkok, a labirintus ajtaja örökre bezárul. A valóság törött tojás tartalmaként folyik ki a kezekből, ezt viszont csak mások látják: hiába tudja például mindenki, hogy A tökéletes trükk latorkodó bűvészei sosem csak a riválist teszik alaposan tönkre, vagy hogy A sötét lovaggumiruhás igazságosztásakor a téboly tart épp karnevált, ha megkérdezik a tettest, a rémítő botladozást megkomponált táncnak véli.

A sötét lovag - Felemelkedés forgatásán


A sötét lovag - Felemelkedés forgatásán

Az ésszerűség rajtemelvényéről a rakoncátlan érzelmek lesiklólejtőjére zuhanó menthetetlen férfihős persze nem nolani vívmány, készen adta át neki az érett film noir. Mi sem természetesebb hát annál, hogy filléres, de ügyesen összeeszkábált első filmje, a Követés virtigli noirvariáció volt csakúgy, mint a pénzt, paripát hozó Memento. Figyelemre méltó vonás, hogy bár mindkettőben ott kavar egy keményszívű femme fatale, a hősök bekattanása nem a számító némberek feltűnésétől datálható. Megy az nekik maguktól is. Lekéredzkedni a tébolyhintáról pedig úgy lehet csak, ahogy azt Cobb, az álomvadász teszi az Eredetben: ahhoz, hogy éljen, búcsút kell mondania mindannak, ami az élete volt - e felállás csapdajellegére azonban már nem ő, hanem Bruce Wayne ébred rá a most bemutatott A sötét lovag - Felemelkedés legelején. Így aztán, ha más tán nem is, a végállomás helye Nolannél mindig betájolható. "A megszállottság a fiatalok játéka" - mondja az idős mentor A tökéletes trükkben, de mi biztosak lehetünk benne, hogy hőseinkre sohasem vár békéltető hajlott kor. Inkább csak a börtön, még inkább a temető. De az igazán szívszorító az, amit fáradozásaikért cserébe ajándékul kapnak. Batman éles tükörképe, a kíméletlen Joker A sötét lovag végén szökés után kibuggyantja rémes arcát a lopott kocsi ablakán, s a pillanatnyi csendbe dőlve szótlanul megigazul: kap rá két sprőd másodpercet, hogy elfújja a káoszt - s ha világunkból nem is tudja, bús fejéből sikerül. Enyhet adó másodpercek nyomorító évekért: a Nolan-világ ajánlata ki is merül ennyiben.

E vigasztalan szemlélet könnyen eszünkbe juttathatja a karrierje kezdetén szintén tömör noirverziókkal bűvészkedő Stanley Kubrick pályáját, melyet sportmérlegként hasznosítva lemérhetjük a Nolan-munkák eddig elért összsúlyát. Ha nem is a versailles-i kastélyt vetjük össze itt a visegrádi erdészlakkal, azért a léptékkülönbség minden szögből látható: noha a nagyszabás, a hűvös szív s a precizitás Nolannél is megvan, filmjeiben hiánycikk a gyökeres eredetiség, a foglyokat nem ejtő radikalitás és az utóbbiból is fakadó sátáni humor, amelyek Kubrick számos ismert filmjét naggyá varázsolták. Mert bár hőseivel Nolan cudar módon bánik, önmagával azért jóval megbocsátóbb (lásd A tökéletes trükk önimádattól csöpögő sorait), a humor csak baleset nála, a történetek szintjén - esetenkénti bonyolult időkezelés ide vagy oda - kitart a tipikus mellett, az Álmatlanság óta pedig hajlamos rá, hogy utat nyisson munkáiban a didaxisban pácolt, émelyítő sablongiccsnek.

Mégsem állíthatnánk azonban, hogy rocksztárféle státusát legkivált a látványteremtésben elért vitathatatlan eredményeinek köszönheti (mely sikerekben egyenrangú félként osztozott vele idáig Wally Pfister operatőr, a mély árnyékok, a szuperéles 70 mm-es film - ez szintén megvolt Kubricknál - és a grandiózus nagytotálok legendás barátja). Könyvlapként emelkedő sorházak ide, vad bőrruhás motorozás oda, a kimagasló érdeklődés elsődleges okát mániás, szorongó, bűntudatos, véres szemű, gyors pulzusú, inszomniás, önáltató, száraz szájú, izzadt, elbotló s a sors futóhomokjába nyakig merülő hőseiben vagy hőseinek aurájában találhatjuk fel. Persze ki akarna olyan lenni, mint a nyúzott Nolan-hősök? De rossz a kérdés: mindenki olyan. Ezért tükröződhet filmjeiben annyi minden mégis - A sötét lovagban mindjárt egy egész korszak, a terrorizmus lidérce ellen övön aluli ütésekkel is harcoló George W. Bush érájának majdnem teljes formakincse. Mert ha mélyre fúrni Nolan nem is igen képes (lásd az Occupy-mozgalmak továbbgondolására tett kudarcos kísérletét a Felemelkedésben), felmutatni azért bizony elég ravaszul tud. Szorosan követve, kitartóan, bravúrosan, mint névtelen alteregója tette London mélyén egykor, aki szintén többet akart aztán, s az űrbe lépett, pedig a felvonóra várt.

Neked ajánljuk