A négyes számú állampolgár bejelentkezik. Felkeres egy újságírót és egy filmest. A négyes számú állampolgár azt állítja, hogy magas beosztású adatelemző, és bizonyítékai vannak a kormány teljes népességet megfigyelő projektjeiről. Ő pedig szivárogtatni akar. Bujkál, kódolt üzeneteket küld, zárt rendszereken kommunikál. Paranoiája nehezen érthető szeszélynek tűnik, majd velőtrázóan megokoltnak. Az újságíró hatalmas mennyiségű titkosított dokumentumot kap kézbe. Az adatok napvilágra kerülnek, az újságíró és a filmes nem térhet vissza az USA-ba, a négyes számú állampolgár menedékjogok és országok közt lavíroz. Nem, ez nem egy Le Carré-regény adaptációja, ez egy dokumentumfilm, a filmes Laura Poitras, az újságíró Glenn Greenwald, a négyes számú állampolgár pedig Edward Snowden. Az alig 30 éves férfi, aki rengeteg információt adott ki az NSA (Nemzetbiztonsági Ügynökség) átfogó megfigyelési programjairól, hogy az USA kormánya miként rögzít, raktároz és tesz kereshetővé minden adatot az állampolgárokról, és nemcsak a sajátjairól. Globális megfigyelés alatt tartja az internetes és telefonos kommunikációt, nem ment ez alól se a Google, se a Skype, se a Microsoft. Mindennek a napvilágra kerülése 8 nap alatt zajlott, egy hongkongi szállodaszobában – itt forgott Poitras filmje. Szinte játékfilmszerű a feszültség éreztetése, monodráma és elemi szorongás. A megkeresett újságírók kezdeti szkepticizmusa gyorsan fordul át megdöbbenésbe. A hihetetlen és elképzelhetetlen nagyságrendek, a várható kormányzati reakciók latolgatása valóban kémfilmeket idéz. A kimondatlan – ezért eltehetnek-e minket láb alól – kérdés a levegőben lóg. Jól fókuszált a film: az „ügy” bemutatása, és nem Snowden hőssé emelése a tét. Éppen ezért jót tett volna némi árnyaltság. Némi kritikai él és a felelősség értékelése, egy lépés távolságtartás.
A Cinefil Co és a magyarhangya bemutatója
