Film

A Grand Budapest Hotel jól csengő címe ellenére sem Budapesten, hanem Görlitzben forgott - a rendezőjével viszont Prágában beszélgettünk.

Amikor Sztupa és Troché korán keltek, sosem volt nyár, kabátban jártak az emberek, s a legtöbbször esett is. Sztupának már nem is kellett ébresztőóra, az ablak alatt ment el a buszvezető, annak a köhögésére, harákoló köpködésére ébredt, s pont annyi ideje maradt az első buszig, míg a sofőr a végállomáson megitta a kávéját, s elszívott még egy Symphoniát.

Jön három huszonéves pasi különböző párkapcsolati kudarcokkal, s arra jutnak, hogy problémáikra csak még több nő lehet az orvosság. E férfiak a paródiáig túlhajtott macsóságuk közepette is úgy beszélnek és viselkednek, mint a nők.

Az emberbarát gyógyszeriparról és a példás betegellátásról csak ritkán készülnek játékfilmek, nyilván azért, mert a sci-fiket más érdekli. A trükköző multikról, a multiknak hanyatt vágódó orvosokról és a gyógyszeripart támogató bürokráciáról viszont nem nagy kunszt filmet készíteni; a gyilkos kiléte közismert, a rendszer ellen fellépő kisembert meg rendszerint egy hatalmas sztár alakítja - esendő mosollyal és két számmal nagyobb szemüveggel.

Végéhez közeledik a II. világháború. Egy már nem éppen katonakorú férfiakból - régészekből, restaurátorokból, művészekből- álló kis amerikai csoport azzal érkezik Európa nyugati frontjára, hogy megmentse a nácik zsákmányául esett műkincseket.

Idén 72 éves a Casablanca: rég volt ilyen, hogy egyetlen kerek évfordulója sincs minden idők legnépszerűbb filmjének. Elérkezettnek láttuk az időt, hogy felhívjuk telefonon Leslie Epsteint (76), a Bostoni Egyetem tanárát, a Casablanca forgatókönyvét jegyző Epstein ikrek leszármazottját (Philip fiát, Julius unokaöccsét).

Így cseveg A Grand Budapest Hotel ifjúsági tagozata: a kifutófiút alakító Tony Revolori és a szívszerelmét játszó Saoirse Ronan egymáshoz láncolva adott interjút a film prágai sajtónapján. S ha már együtt voltak, hagytuk, hadd cikizzék egymást. Wes Anderson zenei bizalmasa pedig best of albumot gyártott a Narancs kérésére.

Chabrol múzsája, Hal Hartley kedvenc francia színésznője, Haneke zongoratanárnője, amerikai tévésorozat vendége - itthon épp Az apácában láthatjuk.

Valahol messze, egy kis faluban nénik és bácsik nosztalgikus hangulatban, szemrebbenés nélkül tárják elénk - mikor finoman, mikor csak úgy, durr, bele - életük legintimebb részleteit.

Dickensre van kereslet, a Charing Cross Road antikváriusainál is jó pénzért (1 fontnál többért, 2 fontnál kevesebbért) adják A Pickwick Klubot, de érdemes tartani az egész életművet is. Ugyanez filmes téren úgy fest, hogy olykor egy jónevű művész jelentős büdzsével és nagy színészekkel nekimegy a Twist Olivérnek (legutóbb Polanski), a Karácsonyi éneknek (legutóbb Robert Zemeckis) vagy a Szép reményeknek (legutóbb Mike Newell, de százszor jobb a BBC sorozata).

Vannak a kultúr-, mi több, a földtörténetnek olyan örök mítoszai, melyeket nem árt időről időre újra feleleveníteni - Pompeji sajnálatos, habár földtani értelemben igen tanulságos pusztulása mindenképpen ilyen.

Az ember ritkán tudja, mit beszél valójában. Legkevésbé talán azzal vagyunk tisztában, mennyire nincs mögötte világos indíték, őszinte érzés és felelős tudatosság, vagyis: ember, amikor egy-egy meggondolatlan "szeretlek" elhagyja a szánkat.

A mozi - értsd: a hollywoodi(as) nagyfilm - jó ideje mélyrepülésben, nincs az a bársonyos zsöllye, nincs akkora vödör pattogatott kukorica, ami ezt feledtetni bírná. Az Oscarra hajtó presztízsfilmek oroszlánrésze szánalmas és/vagy nevetséges, a hype már a DVD előre hozott megjelenéséig sem tart ki.