A Design Hét keretében kiállítást rendeztek az illusztrációiból a Gödörben, az iparművészeti egyetem címzetes tanára lett, s megjelent magyarul ZOOM című könyve, melyet 1995 legjobb illusztrált kötetének választottak az Egyesült Államokban. 1972-ben végzett az Iparművészeti Főiskolán, 1980 óta él az USA-ban. Itthoni munkái között felejthetetlen filmplakátok (Casanova, Szabadíts meg a gonosztól, Rosszemberek stb.), lemezborítók (Fonográf) és gyerekkönyvek szerepelnek. Dolgozott az első számú amerikai grafikai ügynökségnek számító Push Pin stúdióban. Animációkat készített és olyan lapokat illusztrált, mint a New Yorker, az Atlantic Monthly, a Playboy vagy a Rolling Stone. Ist-One művésznéven ismerik a világban.
*
Magyar Narancs: Látszik az építészmúlt a rajzaidon, a házak, díszítések nagyon szakszerűek.
Bányai István: Eredetileg belsőépítészeten kezdtem a főiskolát, sőt a műszaki egyetemre is jelentkeztem, de otthagytam a szakot másfél év után. Akkor elmentem Ernyei Sándorhoz, és megkérdeztem, van-e esélyem arra, hogy grafikus legyek. Nagyon támogatott. Nem mondott negatív kritikákat, ami nekem szárnyakat adott. Csak azt mondta: "Ez klassz, Pista!" Apám nagyon szigorú ember volt, otthon nem járt dicséret. Nekem a Sanyi adta ezt.
MN: Beszéljünk Heinz Edelmannról, a Sárga tengeralattjáró cimű rajzfilm készítőjéről, őt nem hagyhatjuk ki, ha a stílusod kialakulása jön szóba.
BI: Pont most érkezik New Yorkba, ezért is rohanok haza. Életében először jön Amerikába. Kiállítást rendeznek neki a School of Visual Artban, szeretnék vele találkozni.
MN: Mit jelentett neked a Yellow Submarine akkoriban?
BI: Mindent, tényleg. Az egy valódi sokk volt nekem, az egész pszichedélikus balhé, és ez még ráadásul mozgott is - ennél jobb nincs! Diákként sok mindenről fogalmam sem volt még, de csodálatos volt, hogy a San Franciscó-i beatnik érát sugallta. Megcsinálták a filmet poénból, és senki sem gondolta, mekkora port kavar majd. A Beatlesből egyedül Lennon rokonszenvezett vele. Nekem rettenetesen tetszett, nagy lökést adott.
MN: Érdekes, hogy Ernyei Sándor a főiskolán úgy kedvelt meg téged, a gondolkodásmódodat, hogy akkor még nem látta a filmet, ami minimum tíz évre megváltoztatta a vizuális kommunikáció nyelvét. De néhány újságkép alapján megértette, mi zajlik éppen a szakmában.
BI: Igazi konzultáns volt, jó kis tanácsokat kaptam tőle. Nagyon hatott ránk akkor a szecesszió, a századfordulós Bécs és Budapest. Az ember megpróbált valami tradíciót keresni, mert mi volt itt akkor? De ha visszafelé néztünk, láttuk a háború előtti gazdag posztervilágot; az klassz dolog volt.
MN: Mikor kerültél kapcsolatba a Push Pin stúdióval?
BI: Az már nem a nagy Push Pin volt. Milton Glaser addigra már kiszállt belőle.
MN: ' tervezte az I ª NY logót.
BI: Igen, meg sok minden mást. Amikor kimentem Párizsba, ott egy argentin származású hölgy volt a Push Pin képviselője, aki ajánlólevelet írt. Ezzel kerestem fel őket, de az már Seymour Chwast stúdiója volt Los Angeles-ben, ahol éltem. Sok fiatalt foglalkoztattak, egy évig teljes munkaidőben dolgoztam ott. Amit rám bíztak, meg kellett csinálni. Lemezborítót, csomagolást, filmposztert, hirdetéseket. Mindez névtelen tervezői munka, de jól fizet.
MN: Sokat változott a színvilágod. A Méhkirálynő című füzetben, amit diplomamunkaként készítettél, zöld égen kék, sárga felhők - csupa bátorság és szabadság.
BI: Szeretem a vonalat, magát a rajzot és a jó kompozíciót. Most, hogy már ennyire rutinosan rajzolok, ha szabad ezt mondanom, kicsit visszavettem a színekből. A vonal teremti meg a rajzaimat, jó kivágás legyen, és kész! Nem nagyon szeretek színezni, rettenetes tehertétel volt mindig kifesteni egy rajzot. Nagyon kevés dolog az, ami színben jut eszembe, mindig a rajzot képzelem el.
MN: Hogyan történt a "nagy áttörés", mikor futottál be igazán szakmailag?
BI: Azután, hogy Los Angelesből New York-ba mentem, hogy igazi illusztrátor legyek. Talpaltam jobbra-balra, próbáltam munkát találni. Dolgozgattam ide-oda, és akkor a New York Magazin megkeresett, hogy újratervezik az egész lapot, akarom-e csinálni az első oldalt. Ez 1994-ben volt, bizony ám! Későn érő típus vagyok, késve jöttem az interjúdra is. A lényeg az, hogy mindenki vette annak idején az újságot, aztán a WC mellé dobták. Két és fél évig készítettem a rajzokat hétről hétre Larry Doyle savas, kegyetlen kis esszéihez, mindig ezzel kezdődik a lap - valakit csepülnek. Tök abszurd, őrült rajzok kellettek, és ezekkel sikerült akkor a "bányaiságot" megteremtenem. Azután elkészítettem a ZOOM könyvet. Az ötlet L. A.-ben jött, de N. Y.-ban adtam el, '95-ben jelent meg. Kurt, a lap szerkesztője azt mondta később, hogy csináljunk egy kisméretű ZOOM-ot Valentin-napra a magazinba. Az Absolut Vodka csípte az ötletet, adott is rá pénzt. Az újság közepére bekötöttek egy tizennyolc oldalas füzetecskét. Ezután született meg az AbsolutIstván.
MN: Milyen volt a rajzaid szakmai fogadtatása?
BI: Kedvelnek, tudják, hogy tudok rajzolni. Embereket, bútort, házat, bármit. Nagyon gyorsan dolgozom, mindig teszek bele valami ötletet, és a végén még dekoratív és elegáns is lesz.
MN: Nyilván ismered Norman Rockwellt, aki a Saturday Evening Post címlapjait készítette 1917-től '63-ig. A grafikáidban mintha ugyanazt az amerikai világot ábrázolnád, kicsit keményebb bájjal, mint ő. Azokat az érzelmeket hívod elő, mint a Rockwell-féle idillek. Szerintem ettől lettél igazi amerikai illusztrátor.
BI: Kedves, hogy ezt így látod, nagyon megtisztelő. Nagyon kreatív párhuzam ez.
MN: Soha senki nem utalt erre, hogy így meglepődtél?
BI: Nagyon érdekes, de nem, soha. Rockwell egyszer azt mondta, hogy nem azt rajzolja, ami van, hanem azt, ahogyan ő szeretné látni a világot. Tulajdonképpen idealizál mindent, édes és csöpögős bizonyos esetekben, de van benne egy pici humor. Az ember él valahol, sok mindent lát, amibe bele sem gondol - és mégis hat rá.
