MaNcs: Úgy tapasztaltam, hogy a mozinéz›k elég nehezen heverik ki a filmjeire jellemző szokatlan történetmondást. Általában ilyen meglepetéssel fogadja a műveit a közönség?
Michael Haneke: Örülnék neki. A tévéfilmjeim általában megfelelnek a normál mozifelfogásnak, viszont a mozifilmjeim magának a médiának a reflexiói. Talán ezért gyakorolnak szokatlanabb hatást a közönségre, akik inkább a mainstreamet szokták meg, illetve azt szeretik. Nemcsak itt, azt hiszem, mindenhol fenntartásokkal fogadnak.
MaNcs: Gondolom, a médiához való viszonya és a filmjeiben zajló durvaságok miatt emlegetik eurotarantinóként nálunk.
MH: Nem érzem jól magam, ha vele hasonlítanak össze. Nagyon tehetséges filmkészítő, de nem azonos talajon mozgunk. Ha valakivel összehasonlítanám magam, akkor más jut eszembe; mondjuk Bresson filmjeit nagyon szeretem. Mindössze két olyan filmet készítettem, ahol az erőszak a központi téma, ez a munkámnak csak egyik aspektusa, és nem szeretném, ha beskatulyáznának miatta. A filmjeim nagy részében nem elsősorban erőszakról van szó.
MaNcs: A médiával és hatásaival viszont minden filmjében foglalkozik.
MH: Nincs napjainknak olyan művészeti formája, amely ne érezné úgy, hogy magában az alkotásban kellene reflektálnia önmagát, tehát a médiát. Nincs olyan regény, amelyet komolyan lehet venni ma, ha nem ezzel foglalkozik. Csak a mainstream mozikészítők élnek még a múlt században. Ha művészfilmet akar csinálni az ember, akkor erre a fajta reflexióra szükség van.
MaNcs: Lehet azt mondani, hogy filmjeiben negatívan ítéli meg a média hatását?
MH: A negatív azért erős lenne. Ha szóba kerül az értékelés, akkor mindig nehéz helyzetben vagyok. A valóságtól való eltávolítás, amit a médiában észlelünk, valóban veszélyeket rejt magában. Az életünkből mindent elűztünk, ami kellemetlen. A haldoklók bekerülnek a kórházba, az öregeket otthonokba dugják, és semmilyen valóságos dolog nem játszódik le a szemünk előtt. Ellenben ezek a rossz dolgok megjelennek képként a képernyőn, és az már nem realitás. A realitás, ami a kép mögött van, az nagyon különböző formákat vehet föl. A mai társadalomnak igen reális veszélye ez, épp ezért a filmjeimben kritikus álláspontot foglalok el ezzel kapcsolatban, de ez maga nem kritika, csupán ténymegállapítás.
MaNcs: Akkor is túlzok, ha azt mondom, hogy a szereplőinek nincsenek igazából döntési lehetőségei?
MH: Így is lehet értelmezni, nincs kifogásom ellene. Az életünk elidegenedésének okai sokkal sokrétűbbek, mint azt mediálisan ábrázolni lehetne, de azt hiszem, a médiának döntő része van benne. Nem arról van szó, hogy meg kéne akadályozni, hogy a média ilyen legyen, mert az lehetetlenség volna, csak egyszerűen rá kell mutatnunk valamire, meg kell állapítanunk valamit.
MaNcs: Meggyőződéses moralista?
MH: Ha azt értjük a moralistán, hogy felemelt mutatóujjal, tanító bácsisan magyaráz, akkor nem; de ha az esztétikai morál azt jelenti, hogy a nézőket ugyanolyan komolyan vesszük, mint magunkat, akkor igenis morális filmcsinálónak tartom magam. Nekem mindegy, hogy milyen címkét ragasztanak a homlokomra. Mindenki, aki egy történetet leír, vagy formába önt, az állást is foglal, és ha az ember a társadalom sebeire teszi a kezét, akkor nyilván kritikus lesz. Ha kritizálunk, akkor az elsősorban az adott társadalom status quója ellen irányulhat. Egy film nem lehet művészeti alkotás, ha ezzel a status quóval egyetért.
MaNcs: Feltűnően kevés párbeszédet alkalmaz, a színészek gesztusai, illetve a gesztusok hiánya ellenben nagyon meggyőző. Ez egy következetesen végiggondolt technika?
MH: Attól függ, milyen a téma. Tény, hogy az emberek között egyre rosszabb a kommunikáció; a filmjeimben ezt úgy próbálom meg kifejezni, hogy szótlanok a szereplők, vagy szegényes a dialógus, ami a mélyebb kommunikációhiányra utal. Ha a filmjeim fölé gyűjtőnevet vagy címszót szeretnénk rakni, akkor az valami olyasmi lenne, mint "fokozódó kommunikációképtelenség". A dialógus hiánya persze nem azt jelenti, hogy nincsenek érzéseink. A kérdés az, hogy mennyire vagyunk képesek az érzéseinket közvetíteni a másik számára. Az ember a saját életében is megéri, hogy egy kapcsolatában lezajló vitát egy harmadik, azaz a kívülálló sokkal jobban megért. Ezt szeretném érzékeltetni a film által. A moziban a nézőnek kell kívülállónak lennie, pontosan tudnia, hogy mit akarnak a vásznon.
MaNcs: Hogyan választja ki a színészeit? Amatőrök vagy profik vannak többségben?
MH: Vannak amatőr színészek is, de az első garnitúra elsősorban színházi színészekből tevődik össze, mert ők képesek arra, hogy szélsőséges érzelmeket eljátszanak. Majdnem minden filmben színészek, viszonylag ismert német színészek játsszák a főszerepeket. Német nyelvterületen szerintem nincs is olyan színész, aki megérdemelné a filmszínész címet.
MaNcs: A gyermekszereplőknek osztja a legkegyetlenebb szerepeket. Nem veszélyes terület ez?
MH: Mindig izgat, hogy meg tudom-e csinálni velük, amit elképzeltem. Másrészt az ártatlanságukat is meg kell őrizni. Majdnem mindegyik filmben szerepelnek gyermekek, és mind nagyon élvezi a munkát. A hetedik kontinensben szereplő kislány komoly szerepet játszik, és ő lepett meg először azzal, hogy látni akarta a kész filmet. A mamáját kérdeztem, hogy szerinte jó lesz-e ez, és ő nem ellenkezett. A kislány viszont, aki ott feszített az első sorban, a bemutató végére már az édesanyja ölében ült, így hatott rá a film. Ettől kicsit megijedtem. Fontos, hogy a nagyobb összefüggéseket ne kelljen átlátniuk, arra még nem érettek. Nehezebb, de izgalmasabb velük dolgozni, mint a felnőttekkel. Olyan őszinték, olyan életrevalók. Ha egy gyerek tehetséges, akkor sokkal jobb, mint egy profi művész, de ha nem, akkor semmit sem lehet vele csinálni.
MaNcs: Biztos tartanék attól, hogy felnőttkorában megvádol majd, hogy mit tettem vele.
MH: A Benny videója főszereplője már felnőttként is játszik egy filmemben, ő most sem színész, hanem zenész, de nagyon tehetséges, és úgy látom, nem okozott neki gondot a gyermekkori filmezés.
MaNcs: Minek alapján választja ki ezeket a különleges élethelyzeteket?
MH: Ez a tizenkét pontos kérdés. Aki erre tud válaszolni, az jeles rendező. A történetek, amiket én elmesélek, végül is mind ismertek. Kinyitok egy újságot, és van benne húsz ötlet, attól függ, mit csinálok velük.
MaNcs: Nagyon általánosak a helyszínei, nem tudnám megmondani róluk, hogy osztrák városok.
MH: Persze, mert nem látszanak bennük a turistás klisék. Egy hollywoodi rendező valószínűleg ezeket ragadná meg először. Ezek az attrakciók nem fontosak a közérzethez. Jó sok évvel ezelőtt, amikor Párizsban forgattam, nagyon kellett igyekeznem, hogy véletlenül se a híres várost mutassam be. Megpróbálom nem lokalizálni a filmeket, mert nemzetközi érvényűek a mondandóim, az iparosodott világról szólnak. Próbálok segíteni a nézőnek az azonosulásban.
MaNcs: Semmilyen speciálisan osztrák életérzés nem foglalkoztatja?
MH: Egy adott ország polgárának nagyon nehéz leírnia, mit érez a környezetével kapcsolatban. Amikor külföldön járok, mindig az osztrák irodalommal együtt emlegetik a filmjeimet, hogy olyan nyomasztók, mint Thomas Bernhard meg a többiek. Ilyen keserű volna az egész ország? Nem éreztem ezt, de érdekel, hogy miért érzik mások. A személyes magyarázatom talán annyi, hogy az osztrákok világbajnokok abban, hogyan lehet dolgokat a szőnyeg alá söpörni, és a művészeiknek meg kell próbálni kicsit hangosabban panaszkodni, hogy meghallják őket. Talán ez az oka annak, hogy a kortárs osztrák művészet ilyen agresszív. Ezek viszont olyan interpretációk, amelyeknek a társaságában nem érzem jól magam. Az önértelmezés pedig egy kalap szart sem ér.
- sissova -
