"Csak púp vagyunk a minisztérium hátán" (Kristóf István, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója)

szerző
Legát Tibor
publikálva
1998/3. (01. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Január 10-12. között második alkalommal rendezték meg a Fővárosi Nagycirkuszban azt a nemzetközi fesztivált, amelyen nemcsak a közönség, hanem a zsűriben helyet foglaló direktorok, impresszáriók kegyeiért is versengtek a fellépők, a legjobbak komoly szerződésekhez juthattak. A legnagyobb mutatványt mégsem ők, hanem a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója, Kristóf István mutatta be, egyrészt, amennyiben megszervezte, hogy egy ilyen világszínvonalú rendezvénynek Budapest legyen az otthona, másrészt amennyiben a fellépők közül három produkciót a cirkusz katasztrofális anyagi helyzete ellenére is le tudott szerződtetni.

Január 10-12. között második alkalommal rendezték meg a Fővárosi Nagycirkuszban azt a nemzetközi fesztivált, amelyen nemcsak a közönség, hanem a zsűriben helyet foglaló direktorok, impresszáriók kegyeiért is versengtek a fellépők, a legjobbak komoly szerződésekhez juthattak. A legnagyobb mutatványt mégsem ők, hanem a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója, Kristóf István mutatta be, egyrészt, amennyiben megszervezte, hogy egy ilyen világszínvonalú rendezvénynek Budapest legyen az otthona, másrészt amennyiben a fellépők közül három produkciót a cirkusz katasztrofális anyagi helyzete ellenére is le tudott szerződtetni.

Magyar Narancs: Hogyan sikerült ismét Budapestre csábítani ennyi neves artistát és szakembert?

Kristóf István: A magyar artistaművészet, a Fővárosi Nagycirkusz komoly tekintély még ma is a műfajban, úgyhogy szívesen jöttek hozzánk a vendégek, sőt sokkal több fellépni szándékozó jelentkezett, mint amennyit fogadni tudtunk volna. Egy ilyen fesztiválra odafigyel az egész cirkuszvilág, egyrészt ünnep, hiszen a legjobbak lépnek fel, másrészt viszont tétje is van, mivel szerződéseket kötnek, az artisták így tudják eladni magukat. Természetesen szponzori segítséggel tudtuk csak a fesztivált létrehozni, viszont gázsit nem kellett fizetnünk. Persze egy ilyen rendezvény nagyon tanulságos lehet a hazai artistáknak is. Itt ugyanis látható volt, mi a jövő útja. Láthatták, mi az, amit a közönség tapssal fogad, és mi az, amit a nemzetközi zsűri értékel.

MN: A cirkusz alapvetően a hagyományaiból élő műfaj, viszont az utóbbi években sokkal látványosabb, korszerűbb szórakoztatási formák váltak népszerűvé.

KI: Minden hagyományosnak mondható műfajnak csökkent a népszerűsége, hiszen a közönség számára sokkal változatosabb ajánlatok vannak, de azért úgy érzem, a cirkusznak megvan és a jövőben is meglesz a maga közönsége. A cirkusz világa úgy próbál versenyképes maradni, hogy jobban kapcsolódik a társművészetekhez: nagyon fontos lett a zene, a kosztüm, a koreográfia, a látvány, viszont valamennyire háttérbe szorult a nagy teljesítmény. Ma a cirkusz közönsége nem azt várja, hogy négyes szaltót csináljak, vagy egy ujjon ugráljak, hanem inkább arra kíváncsi, hogyan komponálták meg a produkciót. A "csomagolás" került előtérbe.

MN: Nem revünek nevezik az ilyesmit?

KI: Azért ezt nem mondanám. Inkább a hangsúlyok változnak, de természetesen maga a szám, a mutatvány maradt a lényeg. E nélkül nem beszélhetünk cirkuszról.

MN: A Fővárosi Nagycirkusz hétköznapi előadásai azonban jóval szerényebbek, mint amit a fesztiválon láthattunk.

KI: Az épület 1971-ben épült, és amikor átadták, a világ egyik legkorszerűbb ilyen jellegű létesítménye volt. Azóta szinte semmilyen felújítás nem történt, sőt még a fény- és hangtechnika is ugyanaz, mint huszonhét évvel ezelőtt. A szívem szakadt meg, amikor a fesztivál után leszerelték és elszállították a világítóberendezést, amit csak erre az alkalomra béreltünk. Az épület állapota egyre rosszabb lesz, ki kellene cserélni a vezetékeket, átépíteni az öltözőket, a fellépők ugyanis itt laknak, amíg produkciójuk műsoron van. De most, amikor szinte az egyik napról a másikra élünk, több tízmilliós adósságunk van, ilyen változásokról csak álmodni lehet.

MN: Amikor legutóbb a cirkuszban jártam, olyan kevesen voltak, hogy név szerint lehetett volna a közönség tagjait köszönteni. Nem kellene csökkenteni az előadások számát? Ráadásul egész évben nyitva tartanak, ami szintén nem jellemző a cirkuszokra.

KI: Az artistavilágnak vannak bizonyos szabályai. A szerződéseket csak akkor írják alá, ha abban legalább heti öt fellépés szerepel, különben nem éri meg nekik. Ez a világon mindenütt így van, és ezen nem lehet változtatni. Még a legalacsonyabb színvonalú produkciót sem tudnánk megszerezni, ha csak hétvégén lennének előadások. Azon sem tudnánk spórolni, ha idényjelleggel lennénk nyitva. A cirkusznak állandó stábja van, porondmester, hangász, zenekar, világosítók. Ezeket az embereket nem lehet minden szezonban kicserélni. A porondosoknak be kell tanítani, hogy kell egy rekvizítumot bevinni, egy csigasort bekötni, hogy kell asszisztálni, a zenésznek is meg kell szoknia, mit jelent a cirkuszban zenélni. Speciális hozzáértés szükséges, rutinos embereket kell alkalmaznunk. Ha nincsenek stabil dolgozóink, annak mi látnánk a kárát. Ez nem vándorcirkusz, aminél vége van a nyárnak, mindenki összepakol és elmegy. Ha zárva tartanánk bizonyos ideig, az is sokba kerülne. Alkalmanként bérbe adjuk az épületet. Volt már itt rockkoncert, divatbemutató, karategála, és ha a berendezéseket, a hang- és fénytechnikát korszerűsíteni tudnánk, valószínűleg még több rendezvény valósulhatna meg itt. Úgy gondolom, egyedülálló szórakozóhely lehetne a cirkusz Budapesten, már csak a méretei miatt is: éppen az olyan produkciók bemutatására alkalmas, amelyekhez egy sportcsarnok túl nagy, egy művelődési ház viszont már túl kicsi. Pontosan 1849 férőhelyünk van, de ideális más szempontokból is: a művész könnyebben tud kontaktust teremteni a közönséggel, bensőséges hangulatú előadások valósulhatnának meg itt. Ha kapnánk pénzt az épület felújítására, nemcsak a cirkuszi produkciókat tudná százszázalékosan kiszolgálni stábunk, hanem az egészen más jellegű kulturális rendezvényeket is.

MN: Ha már szóba hozta a vándorcirkuszokat: úgy tudom, több mint tíz van belőlük Magyarországon. Konkurencia-e ez az önök számára?

KI: Igen. Ha egy szülő nem szereti a cirkuszt, de a gyereke igen, és az utcasarkon felverik a sátrat, ad neki pénzt, hogy "menjél fiam, nézd meg", és akkor nem kell beülni az autóba, nem kell két jegyet venni, sokkal egyszerűbb az egész. Ha szereti a cirkuszt, akkor igényesebb és eljön hozzánk, mert őszintén szólva az országban működő vándorcirkuszok közül nagyon kevés az olyan, legfeljebb három-négy, amelyik elfogadható színvonalú produkciót képes bemutatni. Persze mások az elvárások is. A közönség kevesebbel is beéri.

MN: A vándorcirkuszt látva, engem nem is az alacsony színvonal, hanem az állatok helyzete szomorított el a legjobban.

KI: Magyarországon még nem, de Nyugat-Európában már erősen tiltakoznak az állatvédők a cirkuszi körülmények ellen. Én ezt nem tartom helyénvalónak, ugyanis az idomárnak is az az érdeke, hogy az állatot jól tartsa, hiszen belőle él. Vannak persze kivételek, de sokkal inkább az a jellemző, hogy az idomár éhezik, mintsem hogy az állatot éheztetné. A Fővárosi Nagycirkusznak itt a közelben, a Hungária körúton van a telepe, ami lehetne nagyobb is. De erről az egészről az a véleményem, ha mindezt börtönkörülményeknek nevezzük, akkor nincs annak már jelentősége, hogy a cella nyolc vagy tizenhat négyzetméteres. Az állatok azért legalább két-három órát vannak a manézsban, gazdájuk állandóan foglalkozik velük, tehát mozoghatnak, játszhatnak, ami persze más, mint a vadonban, de az állatkerti körülményeknél azért jobb. Bizonyított tény, hogy a cirkuszi állatok sokkal tovább élnek, mint az állatkertiek. Meggyőződésem, éppúgy hozzátartoznak a cirkusz hagyományaihoz, mint a bohócok vagy a légtornászok, állatszámok nélkül nem is beszélhetünk igazi cirkuszról.

MN: Milyen új műsorokat terveznek 1998-ban?

KI: Január 23-án mutatjuk be a Nevess velünk! című nemzetközi műsort, amelyre a fesztivál néhány résztvevője közül az angol BMX-es fiút és a mongol gumiakrobatát sikerült leszerződtetnünk. Rajtuk kívül magyar, olasz és román fellépők jönnek. Teljesen hagyományos cirkuszi produkciót láthatnak az érdeklődők, a címet az indokolja, hogy a megszokottnál több lesz benne a humor. Már a következő műsor szerződése is elkészült, egy olasz cirkusz jön, azt követően pedig egy kínai. Velük még nem szerződtünk, de a szándéknyilatkozat már elkészült. Nekem előre kell dolgoznom, noha még nem tudjuk pontosan, mennyi pénz áll rendelkezésünkre.

MN: A Fővárosi Nagycirkusz a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalathoz (Maciva) tartozik, ami már elnevezését tekintve is anakronizmus, hiszen ilyen cégforma hivatalosan nem létezhet. A Maciva felettes szerve viszont a Művelődési és Közoktatási Minisztérium.

KI: A Magyar Cirkusz és Varieté még a hatvanas években lett úgynevezett kulturális vállalat, legfőképpen azért, mert az artisták utaztatása is hozzájuk tartozott, és ez komoly valutabevételeket jelentett az országnak. A világszínvonalú magyar produkciókat komoly gázsiért lehetett eladni, az artisták pedig a Maciva alkalmazottai voltak, kint csak napidíjat kaptak. A többi az államé lett. Hogy a saját példámat említsem: a feleségemmel Manilában heti 1750 dollár gázsit kaptunk, de ebből csak 450 maradt nálunk, a többit haza kellett küldeni, úgyhogy a rendszerváltás előtt a Maciva jó üzlet volt az államnak, dotálták is rendesen. Az utóbbi hat évben azonban az állami támogatás összege nem változott, ebből kell működtetni a Fővárosi Nagycirkuszt, a személyzetet, a művészek utaztatását, az állatok etetését, valamint a vállalat artistaképző stúdióját, a Hungária körúti Művészeti és Szolgáltató Telepet és a próbatermeket. A Fővárosi Nagycirkusz jegybevételeit teljes egészében a gázsik kifizetésére fordítjuk. A jegyárakat viszont nem emelhetjük, mert akkor valószínűleg senki nem jönne el. Jelenleg 300 forintba kerül a legolcsóbb, 650 forintba a legdrágább jegy, és csak összehasonlításként mondom, Németországban ugyanezért 18-63 márka közötti összeget kell fizetni. Évek óta folyik a huzavona, hogy a Macivának előbb kft-vé, majd közhasznú társasággá kellene átalakulnia. A vállalat átvilágítása is megtörtént, a jelentés egyértelműen leszögezte, hogy a minisztérium nem hozhat újabb megszorító intézkedéseket, mégsem történt semmi. Ha megkapnánk azt a támogatást, ami az egy színházi székre jutó támogatás fele, tudnánk úgy gazdálkodni, hogy ne az előadások színvonalát spóroljuk meg. Noha csökkent az érdeklődés a cirkusz iránt, azért évente háromszázezren mégis megfordulnak itt.

MN: Mennyire jellemző a hazai gyakorlat, hogy a cirkusz működését az állami költségvetésből finanszírozzák?

KI: Európában szinte minden országban közpénzekből is segítik a cirkuszok működését, ez egyáltalán nem szokatlan. Legfeljebb nem állami, hanem városi költségvetésből. Az állami cirkusz valóban nem jellemző, de például Koppenhágának, Lisszabonnak, Amszterdamnak is van saját cirkusza, ami nem magánkézben van, hanem a város tulajdonában.

MN: A Fővárosi Nagycirkuszt azonban két évig az Állami Vagyonügynökség felügyelte, éppen azért, hogy privatizálják.

KI: Ez valóban így volt, de csupán egyetlen jelentkező akadt, ő viszont filléres kaszinót akart csinálni az épületben, félkarú banditákkal pakolta volna tele. Szerencsére nem vették komolyan ezt az ajánlatot. Az ÁVÜ-től aztán visszakerültünk a minisztériumhoz.

MN: Mit gondol, a minisztérium szívesen megszabadulna önöktől?

KI: Igen. Mi csak púp vagyunk a hátukon. Tíz éve vagyok a cirkusz igazgatója, jó néhány helyettes államtitkárral tárgyaltam már, elég sűrűn cserélődtek. Természetesen mindegyik biztosított arról, hogy művészetnek tartja a cirkuszt. Csak amikor a támogatás került szóba, akkor felejtik ezt el. Minket nem a színházakhoz, hanem érthetetlen módon a közművelődési osztályhoz soroltak. Pedig a cirkusz is színház, és meggyőződésem szerint a leginkább családcentrikus szórakozási forma, ami ráadásul mindenki számára érthető, iskolai végzettségtől függetlenül. Tulajdonképpen ezért is bízom abban, hogy örökké fennmarad. Természetesen itt, Budapesten is.

Legát Tibor

szerző
Legát Tibor
publikálva
1998/3. (01. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...