Új fiú érkezik a bentlakásos iskolába, helyét a falak közt zajló, éppenséggel egy nevelő által irányított bűnbanda belső hierarchiájában kénytelen megkeresni, engedelmeskedve a csoportdinamika kényszerének. A fiúk bizniszelnek, lopnak, rabolnak és lányokat futtatnak: ugyancsak az iskola tanulóit. Aztán a főhős beleszeret az egyikbe, az eset kiderül, kiközösítik. A lány nem akar vele szökni, amikor a fiú pénzt szerez, kirabolva a bandát (a „törzset”) irányító tanárt. A kocsisor abortuszon éppen átesett üdvöskéje inkább Olaszországba vágyakozik, az ottani kocsisorra természetesen.
Ennek a végtelenül nyomasztó ukrán filmnek a reménytelen életkilátásokról megfogalmazott, elkeserítő üzenetét az alapállás erősíti fel. A helyszín ugyanis egy siketek számára fenntartott intézmény. Így a filmben egyetlen szó sem hangzik el, sőt, emberi hangot is csak a legembertelenebb jelenetben hallunk: amikor a fürdőkád fölé kikötözött lányból érzéstelenítés nélkül, kétes tisztaságú szerszámokkal, házilag, szó szerint kikaparja az embriót egy szenvtelen angyalcsináló. A verbális agressziót nélkülöző közegben még intenzívebb a gesztikus agresszió. Egy egyszerű felszólítás is idomári szigorúságú parancs, a legkisebb rosszallást is tettlegesség követi, a durvaság, kiszolgáltatottság aligha lehetne felfokozottabb. Ebben az elidegenedett, a túlélést csak minden érték tagadása árán lehetővé tévő világban tragikus vétségként értelmeződik az, amikor valami, mégoly csökevényes emberi érzés felébred a főszereplőkben.
A hosszú beállításokkal dolgozó író-rendező sosem mutat arcokat. Még a félközeli is ritkaságszámba megy, a jeleneteket általában távolabbról vagy az események mellett sikló vagy mozdulatlan kamerahelyzetből látjuk. A beszéd helyett használt jelnyelv úgy is kifejezően közvetíti a(z amatőr, csakugyan hallássérült) szereplők közt zajló interakciókat, a közöttük fennálló viszonyokat, hogy nem értjük a kommunikáció részleteit. Minden nyílt, konkrét, explicit (a világ legszánalmasabb közösülése zajlik egy garázspadlón) – és elviselhetetlenül hosszú. Mennek, mennek a folyosókon a fiúk, csak a hátukat látjuk, és csak érezzük a testbeszédből, hogy valami szörnyűség fog történni. Aztán látjuk, véget érni sosem akaró percekig, ahogy bekövetkezik valami tényleg rettenetes – de mégsem az a rettenetes, ami bekövetkezik, hanem annak közönyös elfogadása, az a flegma természetesség, amellyel az aktorok ezt a rettenetet fogadják, elfogadják. Az intézeti hierarchia végletesen beszűkült nézőpontjából nem is rettenetnek látszik a nyers erőszakon, engedelmeskedésen és parancsoláson, testi és lelki abúzuson felépülő életrend, hanem a létezés magától értetődő, nyilvánvaló tartalmának. Az útlevélhez jutó lány euforikus örömmel fogadja, hogy ezentúl olasz kuncsaftok elé térdelhet. A helyzetből szabadulni akaró főhős hezitálás nélkül lop és rabol – amikor a Főnök ellen fordul, csupán az ütés iránya változik meg. S a zárlatbeli, a nyílt összecsapás helyett orv kivégzést alkalmazó leszámolást látva nyilvánvalóvá válik, hogy, ha talán még emlékszik is a tizenéves bosszúálló az intézetbe érkezett, tisztelettudó fiatalemberre, aki tanulni akart valamit, valójában már maga is szörnyeteggé változott.
Forgalmazza a Boddah
