Tudjuk, hogy nem nagy dicsőség (pláne nem találékonyság) már az első mondatban tarrbélázni, de egyszerűen nem bírjuk megállni. Mert nem is csupán arról van itt nagyban szó, hogy első amerikai próbálkozásában a - 101 Reykjavíkkal világhírűvé lett - rendező a minnesotai Hastingsben játszódó művét a rettenetes izlandi lepuban forgatta, ami tök ugyanolyan, mint a rettenetes kelet-európai lepu, csak valamivel több benne a gejzír. De a (film)szemléletbeli hasonlóság is szembeötlő. Pimf ügyek, piszlicsáré életek és nagy, grandiózus formák, decens hatásszünetek találkoznak valahol Minneapolis-külsőn. Mintha egy elmés producer Wagner Richárdra bízta volna a Rozsdatemető operaváltozatát, avval a megkötéssel, hogy lehetőleg készüljön el az idei Bayreuthra (Kormákur hősei: Thor és Izolde).
Az történik ugyanis, hogy egy szerencsétlen arculatú, hosszú hajú csóka beugrik egy (tipikusan amerikai) út menti csehóba, rendel - szinte szótagolva - egy Budweisert, ám mire felhajtja, kész is a merénylet ellene. Az ügyben a dörzsölt biztosítási detektív, Forest Whitaker nyomoz. Itt érdemes lenne egy pillanatra utánanézni, hogy mikor készült a Kemény zsaruk ötödik évadja - eldöntendő, melyik szerep volt az előtanulmány. Megtörtént, sokra mentünk vele: 2006. január 10-én jött ki az 5. évad első része, míg az Út a mennyországba ugyanabban az évben, ugyanabban a hónapban a Sundance-en (de Izlandon már karácsonykor).
Mármost két lehetőség van. Az egyik, hogy Baltasar Kormákur nagyon is tudta, mit vállalt akkor, amikor Hollywoodba szegődött, s igyekezett pár gesztussal vendéglátói kedvében járni. Vagy épp fordítva. Vendéglátói tettek gesztusokat, illetve Izlandon talán olcsóbb volt forgatni (ne feledjük, a gejzírparti dínom-dánom idején dolgoztak). Mindenesetre úgy indítunk, hogy Whitaker egy pofonegyszerű trükkel megold egy ügyet (lekoptatja a biztosító potenciális ügyfeleit), aztán szépen belefordul a felvevőgépbe, s a képünkbe vágja, hogy neki bizony se kutyája, se macskája. Persze úgy csinál, mintha ezt azért kötné az orrunkra, hogy belássuk, mégis Pomócsinak (neki) kell Bogdányba (Hastingsbe) mennie. Alkalmasint azért szól, hogy könnyebben megértsük a végkifejlést. Innen is kösz, sikerült.
Összegezve egy kellemesen semmitmondó, hangulatos, itt-ott egy kis dombra lecsücsülő, szomorkás marhasághoz van szerencsénk, amit olykor-olykor jó nagy lélegzetet véve, kezüket intőn felemelve mesélnek el az alkotók, úgy, mintha valami vaszizdasz lenne. Nem vaszizdasz, de attól még eléggé észrevehetően kiemelkedik a DVD-kínálatból. Megállt volna a moziban is.
Forgalmazza a Cinetel
