Magyar Narancs: Sikeres művészként miért fordult a dokumentumfilmezés felé?
Zaradasht Ahmed: 9/11 után sok külföldinek megváltozott az élete Európában, köztük az enyém is. Ekkor már nem volt elég a művészet mint kreatív kifejezésmód, nagyobb teret kerestem magamnak, és ezt a dokumentumfilmezéstől kaptam meg.
MN: A Nincs hová bújnod hosszú éveken át készült egy háború sújtotta régióban, ahol máig sem rendeződött a helyzet. Hogyan lehetett ezt megvalósítani?
ZA: Olyan filmet szerettem volna, amely valódi motivációra épül, eltérően attól, amit a fősodratú média nyújt az embereknek. Mondanom sem kell, háborús övezetben forgatni hatalmas kihívás. A helyzet kiszámíthatatlan, egyik napról a másikra változik. Bármi történhet, ami megakasztja vagy teljesen leállítja a munkát. Számtalan dolog alakulhatott volna rosszul. A biztonság természetesen örökös gond volt, ahogy a finanszírozás sem ment könnyen. A film készítése bővelkedett fordulatokban. Személy szerint az olyan dokumentumfilmeket szeretem, amelyek hosszú időtávot fognak át. Vannak témák, amelyek kifejtése több időt igényel, ezért nem kapkodhattam el. Egyes szereplők történetének megismerésére és megértésére hosszabb időt kell szánni. Mint a főzésnél: minél lassúbb, annál jobb. Ezért nevezem lassú főzésnek a filmet. Olyan történetet akartam elmondani Irakról, amelyet még soha nem mondtak el. A történet az ország középső részén , és egy brutális háború túléléséről szól. Egy háborúéról, amelyet nem kértek, de a nyakukba kaptak az emberek. Civil lakosok életét szerettem volna követni, miután az amerikaiak 2011 végén kivonultak Irakból. Rá akartam döbbenteni az embereket a háború brutalitására és következményeire, amelyeket a polgári lakosságnak kell elszenvednie. A terv Afganisztánban született meg 2008-ban. Hans Husum emberi jogi aktivista és frontsebész volt, én pedig helyi egészségügyiekkel és újságírókkal kerestem kapcsolatot, hogy első kézből származó információt gyűjtsek olyan területekről, ahová a médiának nem nagyon volt bejárása. Kezdetben kifejezetten a háborús helyszínekre fókuszáltunk. Két év múlva a fókusz áthelyeződött Irakra. 2010-ben találkoztam Nori Sharif ápolóval, aki Irak legveszélyesebb helyén, a „Halál Háromszögében” dolgozott, és rájöttem, hogy vele a főszerepben adott egy központi figurára épülő, nagyon intenzív film lehetősége.
A film tárgya így a háború és egy egyszerű család küzdelme a túlélésért.
MN: A felvételek jó részét maga Nori, a felcser készítette. Végül is kinek a filmje ez?
ZA: Nori sok fontos felvételt készített, de a rendezői kontroll az enyém volt. Fogalmazhatunk úgy, hogy a főszereplő kezébe adtam a történetet, de a filmkészítés a filmes kezében volt. Több mint 700 óra anyagom gyűlt össze, amelyet nagyon nehéz és összetett munka volt megvágni. Kategóriákra, majd azokon belül alosztályokra bontottuk az anyagot. De a legfontosabb a film univerzumának megteremtése volt. Ám végül is ez az ő története, aminek az ő nézőpontját kellett tükröznie.
MN: Eddig hogyan fogadta a filmet a közönség?
ZA: Általában pozitív volt a fogadtatás. Az egyik legnagyobb dicséretet egy nézőtől kaptuk, aki azt mondta, hogy a film megnézése után már jobban érti az Irakban folyó háborút. Másokat a menekültválság megértéséhez vitt közelebb. Miért hagyják el az emberek a hazájukat? Sokan nem értik, milyen kétségbeejtő helyzetek vezetnek el egy ilyen döntéshez. Bírálatot is kaptunk azoktól, akik Nori biztonságáért aggódtak, és veszélyesnek ítélték a háborús övezetben való forgatást.
(ford.: be)
