A kettős kiadást nemcsak Franco Nero és Martin Balsam párosa indokolja, hanem a filmek műfaja is, hiszen mindkettő tökéletesen illeszkedik A mandzsúriai jelölttel ’62-ben induló, a hetvenes években – a Watergate-botrányt követően – Amerikában és Európában is népszerűvé váló paranoiathrillerek közé. A kémthrillerek tematikus elemeit a film noir formavilágával házasító alműfaj darabjai kilógnak a többi thriller közül: a hős az esetek többségében hiába aktivizálódik, az összeesküvés leleplezésére tett kísérlete elbukik, ő maga pedig meghal vagy ellehetetlenül; s az alkotók a happy end mellett a suspense-ről is lemondanak azzal, hogy mellőzik vagy nem az antagonista működésének bemutatására használják a két szálon futó elbeszélést.
A korszak Európájában Franciaország és Olaszország bírt erős tömegfilmgyártással, azonban markáns különbség, hogy míg a franciák csak átvették az amerikai mintát, addig az olaszok a saját képükre formálták. Damiano Damiani 1971-es filmje, az Egy rendőrfelügyelő vallomása az államügyésznek több szempontból is figyelemre méltó alkotás: az építőipart uraló maffia és az igazságszolgáltatás intézményeinek összefonódását aprólékos részletességgel, sokkoló erőszak-ábrázolással és a két szálon futó elbeszélés innovatív használatával mutatja be, így az alműfaj legpesszimistább amerikai képviselőinél is negatívabb képet fest az állam korrumpálódásáról. Kereken egy évtizeddel később készült A keresztapa I–II. vágójának rendezői bemutatkozása, de A szalamandrában hiába működik közre az alműfajban járatos amerikai forgatókönyvíró és zeneszerző és a sztároktól zsúfolt színészgárda, a számos áldozatot követelő neofasiszta összeesküvés a fordulatos cselekményvezetés ellenére sem képes ugyanazt a hatást kiváltani, mint a hetvenes évek paranoiathrillerei. Extrák: nincsenek.
Forgalmazza a Wiamfilm
/
