Egy az egyben, mint hetvenhétben

Quentin Tarantino filmrendező

  • Damon Wise
  • 2007. május 31.

Film

A maestro új filmje mától fut a pesti mozikban, az alábbi beszélgetés a Halálbiztos keletkezésének körülményeiről szól.

Magyar Narancs: A Halálbiztosban két csajbanda játssza a főszerepet. Így tervezte eredetileg is?

Quentin Tarantino: Az utóbbi négy-öt évben főleg csajokkal bandáztam. Vannak persze férfi barátaim is, de az utóbbi években nagyon is benne éltem abban a sajátos bandaszellemben, ami csak a lányokra jellemző. A filmben felbukkanó csajokat belőlük gyúrtam össze. Na jó, lehet, hogy egy kicsit felturbóztam a dumájukat.

MN: Régóta foglalkoztatta egy ennyire nőközpontú történet?

QT: Azt azért nem mondanám. Igaz, a csaj-banda ötlete már egy ideje ott motoszkált a fejemben, de a történet sehogyan sem akart körvonalazódni. Aztán Robert Rodriguez azzal jött, hogy megcsinálja a Terror bolygó című zombi-filmjét, és engem is elkezdett izgatni a dolog. Tudja, nálam ez úgy megy, hogy egyszer csak rákattanok egy zsánerre, teszem azt a spagetti-westernre, és akkor jó darabig nem lehet levakarni róla. Amikor Robert beállított, éppen a slasher-filmekről jöttem le. Egymás után faltam őket, remekül szórakoztam. Leginkább a korlátozottságukat bírom bennük. Az egyik ugyanolyan, mint a másik, de éppen ez adja a bájukat. Remekül el lehet bújtatni bennük a mondanivalót, de óvatosan kell játszani a műfaji keretekkel, nem szabad durván feszegetni őket. Bár a forgatás meglehetősen időigényes volt, azt akartam, hogy úgy nézzen ki a film, mintha 1977-ben, húsz nap alatt zavartuk volna le.

MN: Ma már jól látszik, hogy az említett időszakban készült olcsó, ún. exploitation-filmek valójában nagyon is személyes alkotások. A rendezőnek meg volt mondva ugyan, hogy mit kell beleraknia a filmjébe (leggyakrabban szexet, erőszakot és autós üldözést), de ha ez megvolt, a producer nem nagyon szólt bele a dolgába.

QT: A Halálbiztos a slasher-filmek struktúráját követi, de rengeteg, csak miránk jellemző őrültséggel tömtük tele. Az a jó ezekben a filmekben, hogy miközben az adott struktúrától nem igazán lehet eltérni, egy csomó dologban viszont szabad keze van a rendezőnek. Az egyik ilyen kedvencem az 1973-ban készült The Candy Snatchers. Amikor bemutatták, szinte senki sem látta. Itt-ott autósmozikban vetítették, illetve egy-egy grindhouse mozi műsorán, a "futottak még" filmek között lehetett elcsípni. Később, már a nyolcvanas években sem beszéltek róla annyit, mint például Az élőhalottak éjszakájáról. Persze nem tagadom, a giccs is velejárójuk ezeknek a moziknak, valahogy mégis sikerül elérniük, hogy megkedveld a szereplőket. És innentől már nem valami oltári nagy baromságot látsz a vásznon, hanem magukkal ragadó karaktereket. Austinban, a saját filmfesztiválomon, ahol hasonló filmeket mutatok be a közönségnek, azt szoktam mondani, hogy nyugodtan nevessenek, ha valami vicceset látnak, de ne bánjanak lekezelően ezekkel a filmekkel. Ezeknek az első 10-20 perce abszolút nevetséges, aztán mégiscsak azon kapod magad, hogy nem a szereplőkön, hanem a szereplőkkel röhögsz.

MN: A színészek közül mindenkit megkapott, akit eredetileg kinézett magának?

QT: Madarat lehetett volna fogatni velem, amikor megkaptam Kurt Russellt. Tökéletes volt a szerepre. A női szerepeket viszont nem konkrét színészekre írtam, ezekre szereplőválogatáson kerestük meg a legmegfelelőbb embert.

MN: Stuntman Mike szerepét eredetileg Mickey Rourke játszotta volna. Át kellett írnia a szerepet, hogy passzoljon Russell alakjához?

QT: A Kill Bill forgatása előtt is hasonló helyzet állt elő, amikor Warren Beatty helyett végül David Carradine játszotta el a címszerepet. A felkészülés hosszú időt vett igénybe, egy évbe telt, mire eljutottunk Bill jeleneteihez. Eközben addig-addig alakítgattam a szerepet, hogy passzoljon Davidhez, míg a végén már rá sem lehetett ismerni. Stuntman Mike karakterébe azonban nem piszkáltam bele. A maga módján Kurt tökéletes volt a szerepre, persze nyilvánvalóan sok mindent másképpen oldott meg, mint ahogy azt Mickey Rourke tette volna.

MN: Ez az első filmje, amiben operatőrként is dolgozott.

QT: Robert erősködött, hogy vállaljam. Állandóan azt mondogatta, hogy hidd el, felkészültél, meg tudod csinálni. Azzal biztatott, hogy ha hibázom is, annál jobb, az csak még grindhouse-osabbá teszi a hatást.

MN: Nem aggódott az autós üldözés megrendezése miatt?

QT: Izgalmas volt, az biztos. Az ügyvédem kint volt a forgatáson, és emlékeztetett valamire, amit még a Kill Bill forgatása közben mondtam. Valami olyasmit, hogy szerintem a jó akciódirektor az igazán rátermett, képekben gondolkodó rendező. Nem állítom, hogy ez az egyetlen valamirevaló filmtípus, de ha a mozi varázsáról, a nagy hókuszpókuszról beszélünk, akkor ezek azok a fickók, akiknek a legtöbbet köszönhetünk.

MN: Veszteségnek tartja, hogy ma már nem készülnek hagyományosnak mondható B-filmek?

QT: Nagy veszteségnek érzem a hiányukat. Az elharapódzott jegyár az oka mindennek. Hajdanán három, három és fél, de maximum öt dollárért mindent meg lehetett nézni, egy olcsó Cápa-koppintásra pont ugyanannyiba került a jegy, mint a Csillag születikre. Ma mindez 10-15 dollárba kerül. Roger Corman mindig két évre előre tudta, hogy mi fog történni a piacon, így amikor azt láttam videotékásként, hogy a filmjei rögtön videón jönnek ki, tudtam, hogy ez már a vég kezdete. De még ebben az átmeneti időszakban is született egy-két belevaló B-film, bár a moziforgalmazás elvesztésével nagy esélytől estek el ezek a produkciók. A videóval lőttek a lehetőségeknek.

Fordította: Dombi Lőrinc

Figyelmébe ajánljuk

Női dzseki trendek, amelyeket érdemes figyelni idén ősszel és télen

  • Támogatott tartalom

Az őszi-téli szezon mindig a kabátok és dzsekik időszaka: ezek a darabok nemcsak a melegedről gondoskodnak, hanem meghatározzák az egész öltözéked stílusát is. Idén a klasszikus megoldások mellett számos új irányzat is teret nyer, amelyek egyszerre praktikusak és divatosak. Nézzük, milyen trendek hódítanak a női dzsekik világában a következő hónapokban!

„Elérve a tehéncsorda által hagyott sárnyomokat balra fordulunk” – ilyen egy hétvégi túra Székelyudvarhely környékén

Két napot teljesítettünk a Via Transilvanica székelyföldi szakaszából, Farkaslakáról Székelyudvarhelyre, onnan pedig Homoródszentmártonig gyalogoltunk. Felmásztunk Jézus fejébe, pásztorkutyákkal barátkoztunk, és még egy szüreti felvonulásba is belecsöppentünk. A közel 50 kilométeres út során más túrázókkal alig, medvékkel viszont szerencsére egyáltalán nem találkoztunk.

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.