Magyar Narancs: A Halálbiztosban két csajbanda játssza a főszerepet. Így tervezte eredetileg is?
Quentin Tarantino: Az utóbbi négy-öt évben főleg csajokkal bandáztam. Vannak persze férfi barátaim is, de az utóbbi években nagyon is benne éltem abban a sajátos bandaszellemben, ami csak a lányokra jellemző. A filmben felbukkanó csajokat belőlük gyúrtam össze. Na jó, lehet, hogy egy kicsit felturbóztam a dumájukat.
MN: Régóta foglalkoztatta egy ennyire nőközpontú történet?
QT: Azt azért nem mondanám. Igaz, a csaj-banda ötlete már egy ideje ott motoszkált a fejemben, de a történet sehogyan sem akart körvonalazódni. Aztán Robert Rodriguez azzal jött, hogy megcsinálja a Terror bolygó című zombi-filmjét, és engem is elkezdett izgatni a dolog. Tudja, nálam ez úgy megy, hogy egyszer csak rákattanok egy zsánerre, teszem azt a spagetti-westernre, és akkor jó darabig nem lehet levakarni róla. Amikor Robert beállított, éppen a slasher-filmekről jöttem le. Egymás után faltam őket, remekül szórakoztam. Leginkább a korlátozottságukat bírom bennük. Az egyik ugyanolyan, mint a másik, de éppen ez adja a bájukat. Remekül el lehet bújtatni bennük a mondanivalót, de óvatosan kell játszani a műfaji keretekkel, nem szabad durván feszegetni őket. Bár a forgatás meglehetősen időigényes volt, azt akartam, hogy úgy nézzen ki a film, mintha 1977-ben, húsz nap alatt zavartuk volna le.
MN: Ma már jól látszik, hogy az említett időszakban készült olcsó, ún. exploitation-filmek valójában nagyon is személyes alkotások. A rendezőnek meg volt mondva ugyan, hogy mit kell beleraknia a filmjébe (leggyakrabban szexet, erőszakot és autós üldözést), de ha ez megvolt, a producer nem nagyon szólt bele a dolgába.
QT: A Halálbiztos a slasher-filmek struktúráját követi, de rengeteg, csak miránk jellemző őrültséggel tömtük tele. Az a jó ezekben a filmekben, hogy miközben az adott struktúrától nem igazán lehet eltérni, egy csomó dologban viszont szabad keze van a rendezőnek. Az egyik ilyen kedvencem az 1973-ban készült The Candy Snatchers. Amikor bemutatták, szinte senki sem látta. Itt-ott autósmozikban vetítették, illetve egy-egy grindhouse mozi műsorán, a "futottak még" filmek között lehetett elcsípni. Később, már a nyolcvanas években sem beszéltek róla annyit, mint például Az élőhalottak éjszakájáról. Persze nem tagadom, a giccs is velejárójuk ezeknek a moziknak, valahogy mégis sikerül elérniük, hogy megkedveld a szereplőket. És innentől már nem valami oltári nagy baromságot látsz a vásznon, hanem magukkal ragadó karaktereket. Austinban, a saját filmfesztiválomon, ahol hasonló filmeket mutatok be a közönségnek, azt szoktam mondani, hogy nyugodtan nevessenek, ha valami vicceset látnak, de ne bánjanak lekezelően ezekkel a filmekkel. Ezeknek az első 10-20 perce abszolút nevetséges, aztán mégiscsak azon kapod magad, hogy nem a szereplőkön, hanem a szereplőkkel röhögsz.
MN: A színészek közül mindenkit megkapott, akit eredetileg kinézett magának?
QT: Madarat lehetett volna fogatni velem, amikor megkaptam Kurt Russellt. Tökéletes volt a szerepre. A női szerepeket viszont nem konkrét színészekre írtam, ezekre szereplőválogatáson kerestük meg a legmegfelelőbb embert.
MN: Stuntman Mike szerepét eredetileg Mickey Rourke játszotta volna. Át kellett írnia a szerepet, hogy passzoljon Russell alakjához?
QT: A Kill Bill forgatása előtt is hasonló helyzet állt elő, amikor Warren Beatty helyett végül David Carradine játszotta el a címszerepet. A felkészülés hosszú időt vett igénybe, egy évbe telt, mire eljutottunk Bill jeleneteihez. Eközben addig-addig alakítgattam a szerepet, hogy passzoljon Davidhez, míg a végén már rá sem lehetett ismerni. Stuntman Mike karakterébe azonban nem piszkáltam bele. A maga módján Kurt tökéletes volt a szerepre, persze nyilvánvalóan sok mindent másképpen oldott meg, mint ahogy azt Mickey Rourke tette volna.
MN: Ez az első filmje, amiben operatőrként is dolgozott.
QT: Robert erősködött, hogy vállaljam. Állandóan azt mondogatta, hogy hidd el, felkészültél, meg tudod csinálni. Azzal biztatott, hogy ha hibázom is, annál jobb, az csak még grindhouse-osabbá teszi a hatást.
MN: Nem aggódott az autós üldözés megrendezése miatt?
QT: Izgalmas volt, az biztos. Az ügyvédem kint volt a forgatáson, és emlékeztetett valamire, amit még a Kill Bill forgatása közben mondtam. Valami olyasmit, hogy szerintem a jó akciódirektor az igazán rátermett, képekben gondolkodó rendező. Nem állítom, hogy ez az egyetlen valamirevaló filmtípus, de ha a mozi varázsáról, a nagy hókuszpókuszról beszélünk, akkor ezek azok a fickók, akiknek a legtöbbet köszönhetünk.
MN: Veszteségnek tartja, hogy ma már nem készülnek hagyományosnak mondható B-filmek?
QT: Nagy veszteségnek érzem a hiányukat. Az elharapódzott jegyár az oka mindennek. Hajdanán három, három és fél, de maximum öt dollárért mindent meg lehetett nézni, egy olcsó Cápa-koppintásra pont ugyanannyiba került a jegy, mint a Csillag születikre. Ma mindez 10-15 dollárba kerül. Roger Corman mindig két évre előre tudta, hogy mi fog történni a piacon, így amikor azt láttam videotékásként, hogy a filmjei rögtön videón jönnek ki, tudtam, hogy ez már a vég kezdete. De még ebben az átmeneti időszakban is született egy-két belevaló B-film, bár a moziforgalmazás elvesztésével nagy esélytől estek el ezek a produkciók. A videóval lőttek a lehetőségeknek.
Fordította: Dombi Lőrinc
