A hangjukat elektromos forrásból nyerő hangszerek történetét a közelmúltban Mandel Róbert egy szépen illusztrált könyvben, könnyen emészthető formában, de tudományos alapossággal összegezte (Elektrofon hangszerek, Kossuth Kiadó, 2007) - a vele folytatott beszélgetést azonban csak jó hatszáz évvel korábbra visszanyúlva volt érdemes elkezdeni, hiszen ő közismerten a régizene elkötelezettje is.
*
Magyar Narancs: Ockeghem, Sweelinck, Corrette - akinek te is szenteltél egy lemezt - és sok más korabeli szerző feledésbe merül azáltal, hogy igen alacsony a tömegvonzó képességük.
Mandel Róbert: Mi a Mandel Quartettel a középkor és a reneszánsz zenéjét játszottuk, amely korok muzsikájáról nincsenek olyan konkrét adatok, mint a barokk zenéről. Járható útnak bizonyult, ha a koncerteket különböző teátrális eseményekkel színesítjük: például a reneszánsz koncertek mellé vásárt és várjátékokat szerveztem, így lényegesen nagyobb közönséget tudtunk ennek a zenének megszerezni. Másrészről a Hungarotonnál, Németh Pállal közösen már évek óta jelennek meg olyan műveket tartalmazó lemezeink, amelyek korábban nem kerültek még hanghordozóra. Ezeknek a szerzői javarészt nem világraszóló tehetségek, például Michel Corrette az egyik legismertebb, késő barokk versailles-i komponista volt: XV. és a rövid uralkodású XVI. Lajos ideje alatt pasztorálokat, musette-eket és menüetteket, nagyon könnyen játszható darabokat komponált. Õ írta azt a tekerőlant-iskolát, amelyből az arisztokrácia tanult, és így a nemesség végre tudott kicsit játszani a díszes hangszereken. Itt nem olyan kvalitású művekről beszélünk, mint mondjuk Vivaldi versenyművei, hanem kellemes, lugasba való zenékről. Ezekből a lemezeinkből nagyjából kétezer darab fogy szerte a világban, ami nem sok, de legalább megörökítettük őket az utókor számára.
MN: Mit hallunk, amikor ma valaki historikus előadásmód szerint muzsikál?
MR: A zeneszerző szándéka gyakran csak az eredeti hangszerelésből derül ki. Például Joseph Haydnnek a két "lira organizzatá"-ra (azaz orgonás tekerőlantokra) írt versenyműveit egy külföldi zeneműkiadó nemrég oboára és fuvolára átírva jelentette meg: ebben a formájában ez "csak" egy Haydn-mű, de az eredeti hangszerekkel megkapod azt a korhangulatot, amelyben a nápolyi király, IV. Ferdinánd megrendelte a darabot. Amikor az Il Giardino Armonico vagy az Europa Galante zenekarokat először hallottam, azt vettem észre, hogy alig ismerek rá a programban szereplő - egyébként általam kedvelt - Bach-, Händel- és Vivaldi-művekre. Persze később kiderült számomra, miről van szó, és azóta azt is tudom, hogy fizikai oka is van annak, hogy a historikus művek régi hangszereken megszólaltatva a mai fül számára eleinte ismeretlenül hatnak. A korabeli vonós hangszereknél a nyak dőlésszöge kisebb volt, így a bélhúrok laposabban futottak, ezért más játéktechnikával kellett megszólaltatni őket. A fafúvós hangszerek java része párnázott billentyűk nélkül működött, így a régi klarinétokon és oboákon sokkal nehezebb volt tisztán játszani, mint a mai modern instrumentumokon, de a fortepianók billentyűszerkezete is sokban különbözött a mai zongorák precíz mechanikájától.
MN: Hogyan kapcsolódik a középkor zenéje a XXI. század zenéjéhez?
MR: Az alkotó- és előadó-művészet mindkét korban szinte elválaszthatatlan. A középkor egyéniséget tükröző improvizatív jellege köszön vissza a mai modern zenében. Sok mai szerzőnek fontos, hogy jelen legyen művének felvételekor, hiszen a kotta ma már nem minden esetben tükrözheti tökéletes pontossággal a szerző eredeti szándékait, de a régizene világában sem volt ez másképp: egyes muzsikusokat az emelt ki a tömegből, hogy milyen sajátos díszítésekkel ékesítették a leírt dallamot.
MN: Mikor szólalt meg először az áram?
MR: Az első számottevő elektronikus hangszer a theremin volt, melynek heterodin alapelvén működik a későbbi szintetizátorok többsége. A történet eleje azonban az 1600-as évekig vezet vissza, amikor Otto von Guericke magdeburgi fizikus tengelyen forgó kénlabdához dörzsölt tenyerével képes volt elektromos töltést generálni, amelyet 1746-ban a holland Musschenbroek leideni palackja már tárolni is tudott. Eközben a morvaországi Václav Divis (aki Benjamin Franklinnel egy időben feltalálta a villámhárítót) már kísérletezett a Denis d'ort nevű elektrosztatikus hangszerével. A jezsuita zenetudós, Jean-Baptiste Delaborde 1761-ben pedig már szemléletes ábrákkal és részletes leírásokkal dokumentálta találmányát, az elektrosztatikus csembalót - ez volt az első, hitelesen leírt elektrofon hangszer.
MN: Jó néhány elektromechanikus és akusztikus hangszer a keleti blokkhoz kötődik, hogy mást ne mondjak, itt a theremin. Melyik a legkülönösebb mai szemmel?
MR: Nyugati oldalról Oskar Saláék már nyomakodtak a trautóniummal, így a mérnök Ernst Schreibert visszacsalogatták az USA-ból, hogy ő tervezheti meg az "ellenszintetizátort". Ez lett a subharchord, amelyből összesen nyolc példány készült, de a nyolcadik már háromszor annyit tudott, mint az összes Moog együttvéve. Ez egy szubtraktív hangszer, az alharmonikusokból építkezik, egyébként a trautóniumhoz hasonlóan. Igazi Trabant-dizájn, de tudásban zseniális: Marián Varga a Collegium Musicum stúdiófelvételein mindvégig ezen játszott.
MN: Van helyük a jelenben a múlt hangszereinek?
MR: Annak idején mi felváltottuk a gitárt lantra, a zongorát csembalóra. Ma már úgy néz ki, hogy a 12 éves gyerek eleve lanton kezd el tanulni, bizony, vannak olyan nagyszerű csembalisták, akik eleve ezt a hangszert tanulták, és létezik olyan zeneiskola, ahol a vonósokat bélhúros, historikus hangszereken tanítják. Az elektrofon hangszereknél is lejátszódik ugyanez a visszatekintő folyamat, így arra a gyakran feltett kérdésre, hogy meddig terjed a régizene határa, azt tudom válaszolni: az 1960-as évekig, addig a korig, ahová már van miért visszanyúlni.
