Magyar Narancs: A Közönséges bűnözőkben valahol Törökországban magyarok támadják meg Keyser Sözét, de tán ő maga is magyar. Ki is ő voltaképpen?
Kevin Spacey: Ki tudja azt?! A film összes szereplője azt hitte magáról, hogy ő Keyser. Emlékszem, az első vetítésen David Byrne szabályosan dühöngött. Végig abban a hitben élt, hogy ő az.
MN: Hogyan keveredtél a színészi pályára?
KS: Mondogatták a szüleim, hogy az anyaméhből is színészkedve bújtam ki. Hét-nyolc évesen már kifejezetten izgatott a dolog. A suliban ment a színjátszó kör, még szép, amikor tapsoltak, az volt a legcsodásabb, ami addig történt velem. Tizenöt évesen egy Arthur Miller-darabban éreztem, hogy már színész vagyok, nem csak egy srác, aki otthon mókázik.
MN: Nem épp fiatalon értél a csúcsra. Hogyan teltek a feltörekvés évei?
KS: Mint annyian, én is a Juilliard színészképzőbe jártam New Yorkban; reggel kilenctől estig színészmesterséget tanultunk, a beszéd- és mozgáskészségünket fejlesztették, vívást oktattak, csupa olyasmit, amire szükség lehet egy szerepnél. Nagyon hamar elkezdtem dolgozni. Lassacskán haladt a színházi karrierem. Úgy '85 táján olvastam az újságban, hogy Jack Lemmon New Yorkban fog szerepelni az Utazás az éjszakába című O'Neill-darabban. "Képzeld, Jack Lemmon játssza James Tyrone-t. És én leszek mellette Jamie!", kiáltottam oda a haveromnak. "Igen, és hogy kaptad meg a szerepet?" Mivel akkoriban még nem szereztem nevet magamnak a szakmában, és nem volt befolyásos ügynököm sem, elég furcsa eszközökhöz kellett folyamodnom: a rendező, dr. Jonathan Miller előadás-sorozatot tartott a városban. Mint kiderült, azért jött, hogy közben szereplőket válogasson az előadáshoz. Jegyet váltottam. A beszéde alatt éppen azon morfondíroztam, hogyan kerülhetnék a közelébe, amikor észrevettem, hogy a mellettem ülő idős hölgy táskájából egy meghívó kandikál ki a professzor tiszteletére rendezett partira. A hölgy aludt. Mivel úgyis fáradt, biztos nem akar elmenni még ezután bulizni! Ha meg elmegy, akkor sem lesz különösebb nehézsége, hogy bejusson. Úgy nézett ki, mint aki ismeri a szervezőket. Nosza, ki a táskájából a meghívót! A partin jó kis időbe telt, mire összeszedtem a bátorságom, hogy odalépjek a nagy asztalhoz, ahol dr. Miller ült egy csomó dúsgazdag és híres ember társaságában. Megszólítottam, elregéltem, mit akarok, és pár nap múlva lehetőséget kaptam a meghallgatásra.
MN: Ebben az előadásban ismerkedtél meg Jack Lemmonnal, aki aztán a mentorod lett.
KS: Négy hónappal később visszahívtak, és összetettek Jack Lemmonnal. Négy jelenetet próbáltunk el, és mivel zavarodott alkoholistát játszottam, elég keményen hoztam a figurát. A próba után Jack odajött, a vállamra tette a kezét: "Jézusom, mi a fasz volt ez? Soha nem kerültem még ennél izgalmasabb ramazuriba!" Nagy pillanat volt nekem, egészen pontosan a második nagy pillanat, mivel 13 évesen egy színészkurzuson, ahol Jack volt a vendégelőadó, már egyszer odajött hozzám: "Nem akarsz te véletlenül színész lenni?" Tizenegy évvel később a fiát játszhattam a Broadway-n. Egy évig.
MN: Mit szerettél benne?
KS: Hogy negyven év alatt, bármilyen sikeres is lett, alapjában véve ugyanaz az ember maradt. Hetvenhat évesen halt meg, és azért titkolta a betegségét, mert attól félt, hogy többé nem kap munkát! Két Oscarral a hóna alatt! Ma is nehezemre esik, hogy ne tárcsázzam a számát. Állandóan lógtunk a telefonon. Elég volt annyit mondanom: "Hé, gáz van", és ő mindig elmondta, hogy szerinte mit csináljak. Nagyon gyakorlatias volt. Üzletember is. Nem tudják róla, hogy produkciós céget vezetett. Õ gyártotta a Bilincs és mosolyt. A Kína-szindróma nem készült volna el, ha nem karolja fel a projektet.
MN: A Glengarry Glen Rossba is Jack révén kerültél?
KS: Nem, azt Al Pacinónak köszönhetem. Megnézett egy darabban a Broadway-n, és a következő héten magával hozta James Foley rendezőt. "Hé, ez a fickó jól jönne nekünk seggfejnek!" Belépek a próbára: Jack Lemmon ül ott újságot olvasva. Felnéz. "Ó, a picsába! Hát nélkülem már sosem kapsz önállóan munkát?!" Nagyon élveztem, ugye, voltam már Jack Lemmon fia és veje is, végre-valahára én lehettem a főnöke!
MN: Az Amerikai szépségért kaptad a második Oscar-díjadat. Annette Bening azt mondta nekem, hogy forgatás közben fogalmatok sem volt róla, mekkora siker lesz a film.
KS: A filmet úgy próbáltuk, mint egy színházi előadást. A teljes csapat benne volt a buliban, egészen az utolsó pénztárosig. A forgatásokon gyakran előfordul, hogy sebtében haladunk: "Ó, szóval te játszod az apámat?! Nagyon örülök, hogy végre találkoztunk!" Kezet fogunk, és aztán rögtön elhangzik: "Felvétel!" Itt erről szó sem volt.
MN: A Hetedik című filmben jól elrejtettek a film végére.
KS: Részt vettem a próbajátékon, de nem kaptam meg a szerepet. Aztán karácsonyeste felhívott a film producere, hogy két nap múlva üljek a repülőre. Ugyanis kirúgták a színészt, akit szerződtettek. Futárral átküldték a forgatókönyvet, amikor becsuktam az utolsó oldalát, elgondolkodtam: ha az új filmjeim, a Közönséges bűnözők és a Filmcápák hálójában nagyot durrannak, elég ismert leszek, mire a Hetedik kijön. Holott ez a film arról szól, hogy nem tudjuk, kicsoda ez a férfi. Csak az utolsó tekercsben bukkan fel. Azt mondtam a menedzseremnek: "Csak akkor vállalom, ha nem tüntetik fel a nevem. A fotómat sem használhatják. A közönségnek nem szabad tudnia, kicsoda John Doe." Nagy vita kerekedett ebből, mert a stúdió velem akarta hirdetni a filmet. Elrepültem Los Angelesbe. David Fincherrel bementünk a sminkszobába. "Vágjátok le a hajam. Még többet. Még egy kicsit. Még." Mire David: "Te megbuggyantál?" De én tovább mentem: "Öcsibogyó, nincs egy nullásgépetek?" David nem hitt nekem: "Ha kopaszra vágatod a fejed, én is lenyíratom a hajam." Mindketten tar fejjel csináltuk végig a filmet. Tizenkét napot voltam a forgatáson, a film többi részét nem láttam, egészen a vetítésig.
MN: Világéletedben kerülted az egyértelmű hősszerepeket.
KS: Az a teóriám, hogy az emberek közelebb állnak a hibákkal teli, esendő karakterekhez. Vagyis könnyebben együtt tudnak érezni, és tudnak figyelni azokra, akiknek éppúgy vannak problémáik, és éppolyan rossz döntéseket hoznak olykor, mint ők. A közönség szereti az ilyen dilemmázást: elvégre egy pozitív hősnél nincs más dilemma, csak az, hogy kikerül-e a slamasztikából, vagy sem. Gyakran látni a filmekben, hogy a rendező, illetve a szerző nagyon erősen sulykolja, hogyan érezzünk egyik vagy másik karakterrel kapcsolatban. Ezért szeretem annyira Eugene O'Neillt, nagyon bonyolult és kemény figurákkal, illetve kapcsolatokkal foglakozik a műveiben, például alkoholistákkal, függőségben lévő személyekkel, de mindig az ítélkezés legcsekélyebb nyoma nélkül ír róluk. Elénk állítja az embert a hibáival, és ez nekünk, színészeknek, akik valójában detektívek vagyunk, rengeteg "nyomot" hagy, amin elindulhatunk, hogy megértsük az illető motivációit és cselekedeteit.
MN: A K-Pax eredetileg Will Smithszel készült volna. A kikötői hírek egy időben John Travolta, aztán Billy Bob Thornton főszereplésével volt előkészítve. David Gale szerepére George Clooneyt kérték. Bobby Darint pedig Johnny Depp alakította volna, de végül te rendezted a filmet és játszottad a főszerepet.
KS: Senki sem birtokol egy szerepet. Hamletet rengetegen játszották már, mégsem tartozik senkihez. Ha egyes színészek nem utasítanak vissza szerepeket, mások nem kapnának lehetőséget. Ennek a szakmának ilyen a természete. George Raft visszadobta A máltai sólyom főszerepét, mert egy forgatókönyvírót szerződtettek a rendezésre. John Huston erre szerződtette Humphrey Bogartot. Az eredmény egy klasszikus.
MN: Néhány éve visszavonultál a színészettől egy egész esztendőre.
KS: Amikor végére értünk a David Gale élete forgatásának, úgy éreztem, hogy már a csapból is én folyok. Márpedig ha nekem elegem van magamból, akkor hogyan lehet ezzel a közönség? Öt éven át megállás nélkül forgattam. Szükségem volt egy kis pihenőre. Nem akartam még tíz olyan évnek elébe nézni, amikor szállodákban lakom, és évente három-négy filmet forgatok. Szükségem van arra a rituális életmódra, amit a színház intézménye feltételez. Az Amerikai szépség után rájöttem: annyi jó történt velem, olyan eredményeket értem el, hogy azután nincs más út, mint hogy az ember megpróbál divatos maradni, igyekszik sikerfilmekben szerepelni, meg felülmúlni önmagát. De mire jó ez? Éreztem, valami olyasmibe kell vágnom, ami nem csak rólam szól. Ami nagyobb nálam.
MN: Erre 2003-ban elvállaltad a londoni Old Vic vezetését. Hogy megy ez? Egyszer csak jött a felkérés?
KS: Ami azt illeti, nem kértek fel. Mondhatni, az ölembe pottyant a megbízás. 1998-ban a londoni Almeida Theatre-ben szerepeltem O'Neill Eljő a jeges című darabjában. Nagy siker volt az előadás, de nem lehetett tovább színpadon tartani, mert a helyiség már leszerződött a következő produkcióra. Játszóhelyet kerestünk, és az Old Vic éppen szabad volt. Soha ilyen kiváló akusztikájú teátrumot még nem láttam. 1818-ban épült, 1927-ben a színpadán debütált John Gielgud, Laurence Olivier-nek pedig ez volt a kedvenc színháza. Gyerekként jártam már benne, amikor a szüleimmel Angliában vakációztunk. Harminc éven keresztül befogadó színházként üzemelt, nem volt repertoárja - még Peter Hallnak és Jonathan Millernek is beletört a bicskája, amikor társulatot próbáltak szervezni itt. Aztán felkértek, hogy legyek a felügyelőbizottság tagja, és segítsek amerikai befektetőket találni. Öt évig viseltem e címet, és amikor új művészeti vezetőt kerestek, én is felraktam a saját nevem a jelöltek listájára. Megválasztottak. Még hét évig igazgatom a színházat. Hacsak ki nem dobnak. Belenéztünk a számokba, és láttuk, hogy nehéz dolgunk van: ha nem produkálunk 75 százalékos kihasználtságot az ezerfős nézőterünkön, veszteségesek vagyunk.
MN: Milyen projektekkel próbálkozol?
KS: Ismét népszerű színházi célponttá kellett tennünk a színházat. Nincs okunk panaszra, mert ha körülnézünk a West Enden, a hasonló méretű teátrumokban a darabok sokkal hamarabb lefutják a maguk szériáját. A jegyeladásaink pompásak, és sok fiatallal gazdagodott a publikumunk, akiket a kedvezményes helyárakkal szoktattunk magunkhoz. Elértünk abba a fázisba, amikor igazán nemzetközi színházat formálhatunk az Old Vicből. Hamarosan létrehozzuk az első igazán transzatlanti színházi társulást. Most beszéltem Sam Mendes rendezővel. Sok-sok év után ismét visszatér a színházhoz, és három szezon alatt hat darabot rendez nekünk. Az első két produkciója a Cseresznyéskert és a Téli rege lesz, Sinead Cusack, Ethan Hawke és Rebecca Hall főszereplésével. Turnézó csapat lesz ez, New York után Szingapúrban, Németországban, Görögországban és egy csomó más helyen is fellépünk majd. Aztán itt van például a huszonnégy órás projektünk: hét írót, rendezőt és producert kérünk fel a feladatra. Éjfélkor az írókat beküldjük külön hotelszobákba, ahol 10-15 perces darabokat kell írniuk. Reggel hétre kell elkészülniük egy teljesen új, eredeti művel. Kilenckor kezdjük a próbát a színészekkel, és este hétkor felmegy a függöny! Határozott célkitűzésem továbbá, hogy folyamatosan lehetőséget biztosítsunk a fiatal tehetségeknek. Hetente workshopot tartok ifjú színészeknek. Írókat, rendezőket, producereket is támogatunk. Huszonhárom produkciónkból csak hatban szerepeltem. Időm nagy részét a pénzszerzés, a darabok és rendezők kiválasztása és az előadások gondozása teszi ki.
MN: Akkor jobban megválogatod manapság, hogy milyen filmszerepeket vállalsz?
KS: Igen. Tizenöt évig voltam színházi ember, mielőtt a filmezésnél kötöttem ki. Persze fiatalon nagyon fontos volt, hogy bekerüljek a filmvilágba. De már megjártam azt az utat, és elértem, amit elértem. Mostanában az Old Vic és produkciós cégem, a Trigger Street élvezik a prioritást. Üzleti könyveket is olvasok, hogy tudjam, hogyan kell hatékony csapatot, sikeres céget építeni.
MN: Nem érzed belterjesnek az angol színházi világot? Hogy fogadtak?
KS: Eleinte nagyon keményen kritizáltak. Főleg azért, mert belőlem könnyű címlapsztorit csinálni, míg Nicolas Hytnerből például nem annyira. Aztán egy idő múlva már nem az én művészeti vezetésemről szólt a diskurzus, hanem az adott produkció értékeiről. De ha végigtekintünk a kortárs brit színháztörténeten: a Royal Shakespeare Companyt az első évadjában piszkosul lehordták, Peter Hall első szezonjait a Nationalben szintén pocséknak ítélték. Olivier-nak is megvoltak a maga kritikusai, Trevor Nunnt pedig mindig is rühellték. Richard Eyre-nak is szép kis problémái voltak az első két évadban. Szóval, ami azt illeti, szép kis társaságba kerültem!
MN: Mit csinálsz a szabad idődben?
KS: Filmplakátokat gyűjtök. Imádom a külföldi posztereket. Nagyon jól kitűnik belőlük, hogy a külföldi forgalmazó és közönség mennyire másként látta az amerikai filmeket, mint a hollywoodi stúdiók. Másik szenvedélyem a film maga. A DVD-boltból nem tudok két tömött szatyornál kevesebb cuccal hazamenni. Hagyatkozhatnék az Oscar-screenerekre, amik szavazóként járnának nekem, de azok valahogy sosem érkeznek el hozzám. Gőzöm sincs, mi történik velük. Gyanítom, hogy valamelyik ügyvédem vagy ügynököm hatalmas filmgyűjteményt halmozott fel a rovásomra.
MN: Nem hiányzik New York?
KS: Rengeteg emlék köt oda. Éltem a nyugati részében, keleten és nyugaton, a (Greenwich) Village-ben, szinte mindenütt. Bárhová megyek, folyton ismerős helyekbe botlom. Mindig összevissza mutogatok a barátaimnak: "Abban a házban is laktam! Meg abban is!" Ma is rendszeresen visszajárok. Nemrég iszonyú jó estét töltöttem ott: a lakásomban kezdtünk egy-két haverommal, aztán nekivágtunk az éjszakának, elmentünk pizzázni, beültünk egy taxiba, megnéztük Edward Norton egyik előadását, aztán elbeszélgettem a darab írójával, majd mindannyian átmentünk egy közeli bárba, ami tele volt a New York University diákjaival, főleg színésznövendékekkel. Innen átkeveredtünk valakinek a lakására, jó volt a társaság, ücsörögtünk a tetőn, és jó zenéket hallgattunk. Hajnali fél kettőkor végigsétáltam a Washington Square Parkon, útban hazafelé. Csendes, nyugodt volt a város. Egy tökéletes éjszaka.
MN: Mondj még valamit produceri működésedről!
KS: A Trigger Street nevű produkciós cégemet azért alapítottam, hogy támogassam a fiatalokat. Szó szerint elérzékenyülök, amikor látom, hogy valaki megkapja az első lehetőségét. Mert nem felejtettem el, hogy egy nap én is ilyen pályakezdő voltam, akit felkaroltak. Kötelességem, hogy leküldjem a liftet a következőnek. Producerként következő filmem a Fanboys: egy csapat Star Wars-rajongóról szól, akik az utolsó epizód előtt felkerekednek, beülnek egy mikrobuszba, végigfurikázzák az Egyesült Államokat, hogy betörjenek George Lucas birtokára, a Skywalker Ranchra, és ellopják a film kópiáját. Barátságról szól a történet, és nagyon humoros. Lucas jó fej volt, megengedte, hogy forgassunk a birtokán.
