A New York-i The Strokes ritmusgitárosa egyszerre van könnyű és nehéz helyzetben: az anyazenekar ismertsége és sikerei révén nyilván nem okoz gondot a számára, hogy saját produkciójával is kiváltságos helyeken lépjen fel (mint például a Coldplay aktuális turnéjának előzenekaraként, ahogy két hete Budapesten is), viszont a Strokes-tagság egyben hátulütő is: megkerülhetetlen az összehasonlítgatás, a párhuzamba vagy inkább szembeállítás az anyazenekarral. Ráadásul nemcsak a Strokes, hanem az idősebb Hammond is mindig előkerül, édesapja ugyanis a hetvenes évek egyik legkeresettebb dalszerzője volt (egyebek mellett a The Hollies The Air That I Breathe című slágerét jegyzi). Albert Hammond Jr. nincs igazán reflektorfényben, pedig a könnyen emészthető, egyszerű, nagyjából a Beach Boys és a Television hatástengelyében mozgó zenéjével megérdemelné ezt. A sportarénában adott koncertjén eddig megjelent két lemezének (Yours To Keep, ÀCómo Te Llama? - érdemes beszerezni mindkettőt) fontosabb dalait hallhattuk, melyek ugyan nem fajsúlyos, de nem is középutas szerzemények: egy tehetséges dalszerző könnyed, szeretetre méltó, rajzfilmzeneszerű dalai. Az interjú a koncert előtt, közvetlenül a Chris Martinnal vívott pingpongmeccse után készült az aréna egyik öltözőjében.
*
Magyar Narancs: A Strokes három lemezén nem tűntél fel dalszerzőként, inkább a háttérben meghúzódó "másodgitáros" képe alakult ki rólad. A 2001-es európai turnétok vicces pillanatait megörökítő In Transit című koncertfilm zenéjéhez viszont írtál három dalt. Ezek voltak az első lépések a saját projekted felé?
Albert Hammond Jr.: Igen, abszolút, és az a három dal rá is került az első lemezemre öt évvel később; de akkoriban ezek a számok még csak kezdetleges demóformában voltak meg. Kicsit bizarr most visszanézni azt a filmet, de azért érdemes: egyáltalán nem tipikus turnéfilm, inkább egy laza, garázshangulatú házivideo ökörködésekkel meg a turné realisztikus részleteivel. Vicces, hogy az a zene, ami például a főcím alatt szól, az lett később az Everyone Gets A Star című szám.
MN: A Strokes ideje alatt párhuzamosan írtad a saját dalaidat?
AHJ: Folyamatosan voltak ötletek a fejemben, meg volt néhány félkész szám, de én mindig is dalokban gondolkodtam. Kamaszkorom óta zenélek, és bár a Strokesban nem működtem dalszerzőként, ez nem azt jelentette, hogy nem akartam dalokat írni, csak egyszerűen így jött össze a dolog.
MN: Első lemezedet illusztris társasággal vetted fel, hiszen mások mellett például Sean Lennon és Ben Kweller is játszik a dalokban. Hogyan találtad meg őket?
AHJ: Nem nagyon kellett keresnem őket, mivel elég jóban vagyok azokkal, akik vendégszerepelnek a lemezen, haverok vagyunk. Két oka volt annak, hogy őket hívtam el a stúdióba: az egyik, hogy volt egy dal, a 101, amit szerettem volna akusztikusan is felvenni, ezért hívtam fel például Sean Lennont meg Ben Kwellert, másrészt meg egyszerűen nem akartam olyan hagyományos szólólemezt, ahol mindent én játszom fel. A Yours To Keep előtt még nem minden dal volt teljesen kész, csak számkezdemények meg dalötletek voltak a fejemben, aztán mikor megjelent a stúdióban ez a társaság, Sean, Ben, a Mooney Suzuki, Julian (Casablancas, a Strokes énekese - H. M.), akkor már több dalban is közreműködtek, és előfordult olyan is, hogy egy téma nekik köszönhetően állt össze igazi dallá.
MN: A saját projekted felpörgetésében az is közrejátszott, hogy 2007 óta a leállósávban van a Strokes?
AHJ: Nem vagyunk a leállósávban, bár épp most mindenki mással foglalkozik: Nikolai, a basszusgitáros is csinál egy saját lemezt (Nickel Eye néven), Julian szerepelt a Santogold-lemezen, és a dobosunk, Fabrizio is kijön majd saját projektje, a Little Joy új albumával.
MN: A Strokes a kétezres évek elején futott be, és (hasonlóan a White Stripeshoz, a The Vineshoz vagy a The Hiveshoz) elég nagy szerepet játszott abban, hogy visszatért a karcos gitár a popzenébe. Azóta egy rakás gitárpopzenekar tört fel, talán már túl sok is. Mit gondolsz ezekről?
AHJ: Azt jó volt látni az elmúlt néhány évben, hogy rengeteg zenekar került elő a semmiből, és mondhatjuk azt is, hogy azok közül sok zenekart mi inspiráltunk, de azt azért nem hiszem, hogy mi fújtuk volna a passzátszelet. Minket is ugyanúgy inspiráltak más zenekarok, főleg a hatvanas-hetvenes évekből: Stooges, Velvet Underground, Television - de hát minden az inspirációról szól, nemcsak a zene. Az embert mindenféle hatás éri: a filmek, a könyvek, azok a dolgok, amiket a legjobban szeretsz.
MN: És téged mi inspirál leginkább?
AHJ: A család, az otthon és a nyugalom, a turnék utáni időszak. Ilyenkor lenyugszom, és valahogy minden könnyebb lesz, végre van lehetőség az alkotásra, a dalszerzésre.
MN: Nemrég feldolgoztál egy Frank Black-számot, az Old Black Dawning címűt.
AHJ: Igen, azt játszottuk is néhány koncerten, meg volt még egy Cars-szám is, a Don't Cha Stop. Szeretnénk feldolgozásokat csinálni, de koncerteken egyszerűen nincs idő erre, mert van annyi saját dalunk, amennyi egy ilyen előzenekaros repertoárba belefér.
MN: Nemrégiben egy amerikai tinisorozat, a Gossip Girl filmzenelemezén tűnt fel egy dalod (Hard To Live In The City), és a zenéd amúgy is elég filmes hangulatú. Nem tervezel filmzenelemezt?
AHJ: Az a helyzet, hogy otthon éppen csinálok egy saját stúdiót, ahol majd felveszünk jó lemezeket, és producerkedni is fogok. Izgalmas lesz. Aztán elkezdjük felvenni a negyedik Strokes-lemezt, ez valószínűleg 2009 első felében fog megjelenni. Sok tervem van még, és az egyik valóban az, hogy instrumentális zenét akarok írni egy filmhez, amolyan lebegős, atmoszferikus hangulatút. Teljesen más lesz, mint amit a zenekarokkal csináltam eddig. És már készen van három-négy új dalom is a harmadik lemezemhez.
