"Nem hiszem, hogy mi fújtuk" - Albert Hammond Jr.

  • Hó Márton
  • 2008. október 9.

Film

A New York-i The Strokes ritmusgitárosa egyszerre van könnyű és nehéz helyzetben: az anyazenekar ismertsége és sikerei révén nyilván nem okoz gondot a számára, hogy saját produkciójával is kiváltságos helyeken lépjen fel (mint például a Coldplay aktuális turnéjának előzenekaraként, ahogy két hete Budapesten is), viszont a Strokes-tagság egyben hátulütő is: megkerülhetetlen az összehasonlítgatás, a párhuzamba vagy inkább szembeállítás az anyazenekarral. Ráadásul nemcsak a Strokes, hanem az idősebb Hammond is mindig előkerül, édesapja ugyanis a hetvenes évek egyik legkeresettebb dalszerzője volt (egyebek mellett a The Hollies The Air That I Breathe című slágerét jegyzi). Albert Hammond Jr. nincs igazán reflektorfényben, pedig a könnyen emészthető, egyszerű, nagyjából a Beach Boys és a Television hatástengelyében mozgó zenéjével megérdemelné ezt. A sportarénában adott koncertjén eddig megjelent két lemezének (Yours To Keep, ÀCómo Te Llama? - érdemes beszerezni mindkettőt) fontosabb dalait hallhattuk, melyek ugyan nem fajsúlyos, de nem is középutas szerzemények: egy tehetséges dalszerző könnyed, szeretetre méltó, rajzfilmzeneszerű dalai. Az interjú a koncert előtt, közvetlenül a Chris Martinnal vívott pingpongmeccse után készült az aréna egyik öltözőjében. Hó Márton

A New York-i The Strokes ritmusgitárosa egyszerre van könnyű és nehéz helyzetben: az anyazenekar ismertsége és sikerei révén nyilván nem okoz gondot a számára, hogy saját produkciójával is kiváltságos helyeken lépjen fel (mint például a Coldplay aktuális turnéjának előzenekaraként, ahogy két hete Budapesten is), viszont a Strokes-tagság egyben hátulütő is: megkerülhetetlen az összehasonlítgatás, a párhuzamba vagy inkább szembeállítás az anyazenekarral. Ráadásul nemcsak a Strokes, hanem az idősebb Hammond is mindig előkerül, édesapja ugyanis a hetvenes évek egyik legkeresettebb dalszerzője volt (egyebek mellett a The Hollies The Air That I Breathe című slágerét jegyzi). Albert Hammond Jr. nincs igazán reflektorfényben, pedig a könnyen emészthető, egyszerű, nagyjából a Beach Boys és a Television hatástengelyében mozgó zenéjével megérdemelné ezt. A sportarénában adott koncertjén eddig megjelent két lemezének (Yours To Keep, ÀCómo Te Llama? - érdemes beszerezni mindkettőt) fontosabb dalait hallhattuk, melyek ugyan nem fajsúlyos, de nem is középutas szerzemények: egy tehetséges dalszerző könnyed, szeretetre méltó, rajzfilmzeneszerű dalai. Az interjú a koncert előtt, közvetlenül a Chris Martinnal vívott pingpongmeccse után készült az aréna egyik öltözőjében.

*

Magyar Narancs: A Strokes három lemezén nem tűntél fel dalszerzőként, inkább a háttérben meghúzódó "másodgitáros" képe alakult ki rólad. A 2001-es európai turnétok vicces pillanatait megörökítő In Transit című koncertfilm zenéjéhez viszont írtál három dalt. Ezek voltak az első lépések a saját projekted felé?

Albert Hammond Jr.: Igen, abszolút, és az a három dal rá is került az első lemezemre öt évvel később; de akkoriban ezek a számok még csak kezdetleges demóformában voltak meg. Kicsit bizarr most visszanézni azt a filmet, de azért érdemes: egyáltalán nem tipikus turnéfilm, inkább egy laza, garázshangulatú házivideo ökörködésekkel meg a turné realisztikus részleteivel. Vicces, hogy az a zene, ami például a főcím alatt szól, az lett később az Everyone Gets A Star című szám.

MN: A Strokes ideje alatt párhuzamosan írtad a saját dalaidat?

AHJ: Folyamatosan voltak ötletek a fejemben, meg volt néhány félkész szám, de én mindig is dalokban gondolkodtam. Kamaszkorom óta zenélek, és bár a Strokesban nem működtem dalszerzőként, ez nem azt jelentette, hogy nem akartam dalokat írni, csak egyszerűen így jött össze a dolog.

MN: Első lemezedet illusztris társasággal vetted fel, hiszen mások mellett például Sean Lennon és Ben Kweller is játszik a dalokban. Hogyan találtad meg őket?

AHJ: Nem nagyon kellett keresnem őket, mivel elég jóban vagyok azokkal, akik vendégszerepelnek a lemezen, haverok vagyunk. Két oka volt annak, hogy őket hívtam el a stúdióba: az egyik, hogy volt egy dal, a 101, amit szerettem volna akusztikusan is felvenni, ezért hívtam fel például Sean Lennont meg Ben Kwellert, másrészt meg egyszerűen nem akartam olyan hagyományos szólólemezt, ahol mindent én játszom fel. A Yours To Keep előtt még nem minden dal volt teljesen kész, csak számkezdemények meg dalötletek voltak a fejemben, aztán mikor megjelent a stúdióban ez a társaság, Sean, Ben, a Mooney Suzuki, Julian (Casablancas, a Strokes énekese - H. M.), akkor már több dalban is közreműködtek, és előfordult olyan is, hogy egy téma nekik köszönhetően állt össze igazi dallá.

MN: A saját projekted felpörgetésében az is közrejátszott, hogy 2007 óta a leállósávban van a Strokes?

AHJ: Nem vagyunk a leállósávban, bár épp most mindenki mással foglalkozik: Nikolai, a basszusgitáros is csinál egy saját lemezt (Nickel Eye néven), Julian szerepelt a Santogold-lemezen, és a dobosunk, Fabrizio is kijön majd saját projektje, a Little Joy új albumával.

MN: A Strokes a kétezres évek elején futott be, és (hasonlóan a White Stripeshoz, a The Vineshoz vagy a The Hiveshoz) elég nagy szerepet játszott abban, hogy visszatért a karcos gitár a popzenébe. Azóta egy rakás gitárpopzenekar tört fel, talán már túl sok is. Mit gondolsz ezekről?

AHJ: Azt jó volt látni az elmúlt néhány évben, hogy rengeteg zenekar került elő a semmiből, és mondhatjuk azt is, hogy azok közül sok zenekart mi inspiráltunk, de azt azért nem hiszem, hogy mi fújtuk volna a passzátszelet. Minket is ugyanúgy inspiráltak más zenekarok, főleg a hatvanas-hetvenes évekből: Stooges, Velvet Underground, Television - de hát minden az inspirációról szól, nemcsak a zene. Az embert mindenféle hatás éri: a filmek, a könyvek, azok a dolgok, amiket a legjobban szeretsz.

MN: És téged mi inspirál leginkább?

AHJ: A család, az otthon és a nyugalom, a turnék utáni időszak. Ilyenkor lenyugszom, és valahogy minden könnyebb lesz, végre van lehetőség az alkotásra, a dalszerzésre.

MN: Nemrég feldolgoztál egy Frank Black-számot, az Old Black Dawning címűt.

AHJ: Igen, azt játszottuk is néhány koncerten, meg volt még egy Cars-szám is, a Don't Cha Stop. Szeretnénk feldolgozásokat csinálni, de koncerteken egyszerűen nincs idő erre, mert van annyi saját dalunk, amennyi egy ilyen előzenekaros repertoárba belefér.

MN: Nemrégiben egy amerikai tinisorozat, a Gossip Girl filmzenelemezén tűnt fel egy dalod (Hard To Live In The City), és a zenéd amúgy is elég filmes hangulatú. Nem tervezel filmzenelemezt?

AHJ: Az a helyzet, hogy otthon éppen csinálok egy saját stúdiót, ahol majd felveszünk jó lemezeket, és producerkedni is fogok. Izgalmas lesz. Aztán elkezdjük felvenni a negyedik Strokes-lemezt, ez valószínűleg 2009 első felében fog megjelenni. Sok tervem van még, és az egyik valóban az, hogy instrumentális zenét akarok írni egy filmhez, amolyan lebegős, atmoszferikus hangulatút. Teljesen más lesz, mint amit a zenekarokkal csináltam eddig. És már készen van három-négy új dalom is a harmadik lemezemhez.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.