Toepler Zoltán Gecy című darabját szeptember 27-én mutatták be a Sirályban a Budapesti Zsidó Színház és a Városi Színház koprodukciójában "amatőrök". Az előadást már előzetesen is hevesen támadták egy pontatlan hír okán, miszerint Madách Az ember tragédiájának pornóváltozata készül. A szélsőjobboldali kuruc.info elérte, hogy az alkotókat és családtagjaikat megfenyegették. A bemutató másnapján egyszerű kocsmavendégeket támadtak meg savval és ürülékkel felszerelkezett csuklyás fiatalok, és megverték a rendezőt, akivel művészetről és provokációról beszélgettünk utóbb.
*
Magyar Narancs: A bemutató előtt a YouTube-ra felrakott, a produkcióból kimaradt jelenetekből készült werkfilmeket provokációnak szántátok. Akkor számoltál vele, hogy lesznek, akik ezt valóban provokációnak veszik?
Ifj. Sebő Ferenc: Igen, és hogy leöntenek szarral, még arányos is a provokáció mértékével, viszont hozzáteszem, hogy művészettel nem lehet úgy provokálni, hogy Molotov-koktél vagy verés legyen a jogos válasz. Õk sem lépték át azt a határt, amit mi, első körben legalábbis. Verekedés aztán lett, de nagyon visszafogott volt.
MN: Nyilván nem Madách drámája volt a darab forrása - honnan merítetted az ötletet?
SF: Zoli, Toepler Zoltán a Litera.hu felkérésére írt Budapesti színét olvastam, és ennek kapcsán egy performanszon dolgoztunk vele meg vagy tíz másik emberrel a Gödörben. (A Neuro, a Para, a Skizo és a Perverz címmel bemutatták 2007-ben - a szerk.) Automata színházat szerettem volna csinálni, és olyan írót kerestem, aki viszonylag rövid idő alatt sok szöveget tud írni. Tudtam, hogy Zoli dolgozott szappanoperákban is, engem meg érdekelt a műfaj esztétikája. Találtam a neten egy oldalt, ahol össze vannak gyűjtve a televíziós közhelyek, egészen az archetípusokig visszavezetve, és azt gondoltam, hogy négy-öt íróval ezekből az építőkockákból öt perc alatt lehet íratni valami kellően üres dolgot, amit hétről hétre el tudunk játszani úgy, hogy nem kell belehalni. Farkas Zsoltot hívtam elsősorban, mert az Ér című munkája nagy hatással volt rám, ő végig velünk maradt irodalmi konzulensként, meg rá íródott és ő játszotta eredetileg Dr. Lajos pszichiáter szerepét. Maradjunk annyiban, hogy Zoli kiharcolta magának végül a darab megírását.
MN: Tanultál színházi rendezést?
SF: Amit a színházról tudok, azt Anne Bogartnak köszönhetem. Részt vettem egy intenzív színházi tréningjén New Yorkban. Úgy dolgozott, hogy az írója, Charles Mee végig ott ült a próbafolyamat során, és nekünk is díszlettervezőkkel, dramaturgokkal, színészekkel, rendezőkkel kellett együttműködnünk. Alapvetően a filmkészítés érdekel. A Képzőművészeti Egyetem intermédia szakára jártam, de nem fejeztem be, viszont voltam Göteborgban egy nemzetközi programon, amely a művészet és a technológia határterületeit kutatta a helyi képző és a műegyetem összefogásával. Teljes őrület volt, kísérleti program, amelynek mi voltunk az első évfolyama. Akadt olyan táncos, aki megtanult Linuxot telepíteni, tőlem pedig, mivel egy idő után belezavarodtam a mátrixműveletekbe, megkérdezték, hogy mihez van kedvem, mert akkor hívnak a témához tanárt. Szóval egész más volt a légkör, mint amit itthon tapasztaltam. A könyvtárukban a robotikával, mesterséges intelligenciával vagy komplex rendszerekkel foglalkozó irodalom mellett megtalálhattad Joseph Campbellt vagy Robert McKee-t, színházból mindent Sztanyiszlavszkijtól Tadeusz Kantoron át Augusto Boalig, Anne Bogartig, akinek az egyik tanítványa tanított is minket. Tulajdonképpen ezek miatt gondoltam, hogy színházzal is kéne foglalkoznom.
MN: Része a színháznak az, ami körülötte történik?
SF: Itt azt hitték, hogy két külön dolog az előadás meg a botrány. Gerillamarketinget emlegettek, mert megtanulták ezt a szót, meg azt is, hogy médiahack, de hogy ezeknek a dolgoknak együtt van értelmük, azt nem tudják. A darabban elhangzik például az a mondat, hogy "Krisztus is azt mondta: ne féljetek, mert tudta, hogy a művészetet a félelem bassza szét." Ennek egészen addig nem volt igazi értelme számunkra, míg meg nem történtek a fenyegetések. Egyébként már kölyökkoromban is hasonló vad dolgokat csináltam, ha csak az Elnyomott Ifjúság Alkotóműhelyre gondolok, amit 16 évesen hoztunk létre Preiszner Mikivel, aki most a kerekes székes pornórendezőt játszotta a darabban. Akkor végigcsináltuk az összes első körös dolgot, hogy szart kell odakenni meg vér is legyen. Zoli filmjeiből egyébként ugyanaz a hangulat áradt, ami a műhelyünkben is megvolt.
MN: Nem kerülhető meg a kérdés, hogyan viszonyulsz Toeplernek ahhoz a filmjéhez, amelyben egy kölyökmacskát pusztítanak el, hiszen emiatt is érte támadás az előadást?
SF: Hogy egy műalkotásban elpusztul egy állat, és hogy szabad-e ilyet tenni, ez egyáltalán nem művészeti kérdés. Buddhistaként azt gondolom, hogy rovarokat sem lehet bántani semmilyen okból. Tudni kell a hierarchiát, hogy rosszabb karmát okoz, ha egy magasabb rendű lényt pusztítasz el, de a tiltás az egyszerre vonatkozik minden lényre. A paradoxontól viszont egyáltalán nem ijedek meg. Otto Muehl például levágta egy libának a fejét, majd megerőszakolta egy filmen, és mindez ott van a bécsi Kunsthalléban mint akcionista művészet. Én nem kínoznék állatot egy film kedvéért, de vannak rendezők, akik a színészeiket kínozzák. Nekem ez művészileg nem okoz problémát. Zoli filmjével más volt a bajom, például az, hogy csak hatodszorra tudtam végignézni. Viszont pont akkor ütött be a vele kapcsolatos botrány, amikor az egyhetes performanszon dolgoztunk, és azt láttam belőle, hogy van egy munkatársam, akire elkezd valami olyan gyűlölet zúdulni, ami nincsen arányban az elkövetett dologgal, és hogy a felé irányuló agresszió mennyire ellentétben van a saját szelídségével. A macska védelme korrekt üzenet, de a minket ért támadásoknál nem erről volt szó, azt jól tudjuk azért.
MN: Hanem miről volt szó?
SF: Megszagolták, hogy ez egy annyira amatőr előadás, hogy némelyik színész akcentussal beszéli a magyart, de most ironizálok. Nyilván oda kellett jönniük, ha azzal fenyegetőztek, hogy odajönnek.
MN: Ám mégsem a bemutatót meghiúsítva.
SF: Az ő szempontjukból a legjobb pillanat volt, mert akkor már nem volt védelem, meg mi sem voltunk magunknál. Ha előadás közben történik, akkor nem ússzák meg, és akkor a világsajtóban is hír lettünk volna. Persze az nem sikerült nekik, hogy Zolit öntsék le szarral, és még engem sem találtak el rendesen. A gyerek egyik kezében volt a vödör, a másikban egy Madách-kötet - gondolom, azért, hogy olvasgassa útközben, nehogy zavarba lehessen hozni -, amit nem akart letenni, viszont egy kézzel meg nem lehet rendesen önteni, úgyhogy kiömlött a szar nagy része a Sirály elé.
MN: Akkor marad a nemzeti dráma meggyalázása mint ok.
SF: Biztos van olyan nézőpont, amiből felháborító, hogy Ádámot egy marokkói férfi játssza, de úgy tudom, volt már ilyen verzió. Azt meg, ha Madáchból pornó lenne, ők bírnák a legjobban, hiszen kiderült, hogy Monique Covet már kitalálta ezt egyszer, és az ellen nem tiltakoztak, így Zoli is csak olyasmit fogalmazott meg, ami már benne volt a levegőben. A szexista provokációra bezzeg senki nem reflektált, senkit nem zavart, ahogy Anti alázza az asszisztensnőjét, vagy hogy "egyáltalán hogy lehet egy operatőr nő?". Viszont ha most a zsidó újévkor randalírozás volt valamelyik zsinagóga környékén, azt is lehet a macskagyilkos zsidóval indokolni.
MN: Többen lemondták a szerepüket a fenyegetések miatt, viszont így születtek egészen elképesztő alakítások is, például Faragó Zsuzsáé vagy Vajda Róberté, sőt Király Tamás meztelenséget stilizáló, szellemes jelmezeit is ki lehet emelni.
SF: Faragó egy istennő. Látod, ez benne a vicces, hogy van, ami jobb lett ettől. Nagyon kellemetlen volt, hogy az eredeti főszereplő, Janklovics (Janklovics Péter - a szerk.) lemondta, mert másfél éve már dolgoztunk, és rá íródott a szerep, de kiderült, hogy a Preiszner jobb. Király Tamást úgy találtam, hogy amikor a jelmez- meg a díszlettervező lelépett első körben, megláttam az ablakból, hogy sétál az utcán, és utánarohantam. Hatfős stábot mozgatott egy pillanat alatt, meg túrt a kínai piacon fillérekért. A zöldségkellékeket kínomban találtam ki, amikor azt láttam, hogy két hét múlva fel fognak minket robbantani, és még Szalai-Szabó István, a Sirály vezetője is ki akar dobni. Azt legalább mindenki megveheti magának, és poén úgy járni a sarki zöldségeshez, hogy milyen tárgyakat látunk bele a növényekbe.
MN: Látsz lehetőséget további közös munkára a csapatban?
SF: Persze, itt fognak lakni a környéken továbbra is, vagy a Gödörben fognak zenélni. A Budapesti Zsidó Színház társulata pedig megmarad, benne én is mint színész. Azt nem tudom, hogy akarok-e még rendezni vagy legyen-e színházam, szopjam-e egy középtahó seggjankó faszát, hogy eltartson, bocs, csak a darabból idézek. Most megmutathattam, hogy nem lehetetlen pénz nélkül összehozni egy ilyen nívójú darabot, de nem szeretnék nulla költségvetéssel dolgozni többé. Inkább filmet csinálnék, arra van tervem.
MN: Apropó, zene: a Kaukázus dalai sokat emeltek a darabon, Peter Ogi beugrása élmény volt, nem beszélve a végén a Himnusz világzenei verziójáról.
SF: Janónak (Kardos-Horváth János - a szerk.) koncertje volt, ezért jött helyette Peter Ogi, de a legjobb, amikor mindketten vannak. A Himnuszt szántam a csúcspontnak, azt akartam, hogy úgy szólaljon meg, hogy álljon el mindenki szava. Nagyon bíztam Janóban, és nem hiába.
MN: A családod belekeveredett a darab körüli botrányba?
SF: Nem vészes, de azért szép történet az apámmal, aki magyar népzenekutató, meg főleg a nagyapámmal szemben, aki az ezeréves határokat védte a második világháborúban mint katona, és legendás módon mentette meg a halálra szánt embereit. Nem nagyon értik, amit csinálok, pedig tőlük tanultam a legtöbbet, folytatom a családi hagyományt a magam módján, van bennem honvédő lendület. Mi értelme volna okos dolgokat megtanulni máshol, ha az ember nem jön haza, és nem itt hasznosítja, eddig így gondolkodtam. De amikor hazajöttem, pont azt kérdezték, hogy mit akarok, hiszen Amerikában semmit sem tudnak a színházról, itt pedig a Halász Péteren kívül senki nem tudta, hogy kicsoda Anne Bogart, de azt sem, hogy mi fán terem Augusto Boal. Volt olyan színházi guru, aki megkérdezte tőlem, hogy mi az a láthatatlan színház, és ezt például Svédországban egy csomó diák tudta, nemcsak "színházi emberek". Pedig Boal brazil. Mondjuk biztató, hogy rákérdez, remélem, figyelt a válaszra.
