Magyar Narancs: December 28-án rajongói fotókiállítással, a korábban meghirdetett pólótervezési verseny legutolsó szakaszával egybekötött nagy Blind Myself-koncert lesz a Petőfi Csarnokban, ahol "főzenekarként" még sosem játszottatok. Hogy jött most össze?
Tóth Gergő: Először is le kell szögezni, hogy nem azért lesz a PeCsában a buli, mert annyira sok embert vonzanának a fellépő zenekarok, hogy csak ott férnének el. Régóta szerettünk volna egy olyan koncertet, ami igazán jó nekünk - nem a haszon miatt, pláne azért nem, mert a költségvetést elnézve nem is fogunk semmit keresni rajta, hanem egyszerűen a tudatért: hogy tudunk csinálni egy nagyon jól kinéző pecsás koncertet, hatalmas fényparkkal, jó hangosítással, ahol mi is "rocksztároknak" érezhetjük magunkat. Ilyen szempontból tehát egyfajta maszturbálás lesz ez a koncert (nevet). DVD-t is akarunk forgatni, úgyhogy ehhez is fontos volt a komoly helyszín. A másik ok pedig, hogy elhatároztuk: ezentúl csak félévente játszunk Budapesten, akkor viszont úgy, hogy az nagyot szóljon.
MN: A rajongók által beküldött Blind Myself-pólóterveket elnézve úgy tűnik, nem egyértelmű, mit jelent a zenekar neve. Vak Önmagam vagy Megvakítom Önmagam?
TG: A megvakítom önmagam "I make myself blind" lenne, úgyhogy tulajdonképpen Vak Önmagam - ugyanakkor az amerikaiak között is van, aki "megvakítom önmagam"-ként érti. Hallottam egy nagyon vicces sztorit még Amerikában: a katolikus lányiskolákban a papok azt mondták a lányoknak, hogy ha maszturbálnak, akkor meg fognak vakulni - úgyhogy ők az önkielégítést becézték "blind myself"-nek.
MN: Jól tudom, hogy egy hittantáborban kértek fel a Blind énekesének?
TG: Igen. Az anyukám ugyanis nagyon vallásos, úgyhogy kötelező volt templomba járni, amihez nekem egyáltalán nem fűlött a fogam. Egyszer megmondtam neki, hogy hajlandó vagyok elmenni a templomba, ha vesz nekem pár Playmobil-figurát. Meg is vette, úgyhogy onnantól kezdve sajnos kénytelen voltam templomba járni... Volt egyszer egy "hittanmeeting", ott ismerkedtem meg Molnár Gáborral (a Blind Myself alapító-gitárosa - K. B.). De ez a hittanos dolog nem tartott sokáig, idővel már csak azért jártunk oda, mert legalább volt valami társaság. Amikor elkezdtük a zenekart, már nem volt rá szükségünk.
MN: Hány évesen kezdted el?
TG: A zenekart vagy a templomba járást?
MN: A templomra a Playmobil-figurák alapján még vannak tippjeim.
TG: Viszonylag idősen, húszéves voltam már - pedig általában mindenki sokkal korábban kezdi a zenekarosdit. Én azelőtt nem foglalkoztam ilyesmivel, akkortájt kezdtem csak el súlyosabb zenéket hallgatni, ami pedig teljesen átalakította az életemet. Pedig az első években az ember még elég amatőr szinten nyomja a zenélést, mi pedig később is sok évet vesztettünk azzal, hogy sokszor zsákutcákon indultunk el.
MN: Az amerikai éveket is a zsákutcák közé sorolod?
TG: Nem, azt semmiképp sem - az csak annyiból volt zsákutca, hogy nem találtunk kiadót, és így nem is tudtunk tovább kint maradni. Viszont "cserébe" megtanultuk a nyelvet, és rengeteg tapasztalatot szereztünk. Bár tapasztalatszerzésre minden zsákutca jó volt: megtanultuk, hogy lehet egyről a kettőre jutni koncertszervezésnél, hol lehet jó borítótervezőt találni, levilágítani a borítótervet, bejegyeztetni egy .com-os internetcímet. Ha jól tudom, nekünk volt ilyenünk először, a Tankcsapda is minket hívott fel, hogy hogyan kell megcsinálni a tankcsapda.com-ot. Ezeknek a tapasztalatoknak a segítségével tudtuk létrehozni a Budapest Rock And Rollt is - hogy ezeket az apróságnak tűnő dolgokat a fiatal zenekaroknak ne kelljen végigjárniuk a nulláról indulva.
MN: A Blind Myself-koncertek híresen intenzívek - ez a hírnév pedig többek között a színpadon szerzett sérüléseidnek is köszönhető. Meddig lehet ezt így folytatni?
TG: Ameddig jó érzés színpadra állni, és úgy igazán átadni magad a zenének, addig szerintem bármeddig. Igazság szerint az ember ahogy öregszik, egyre kevésbé tud önmagának ártani - bár színpadról leesni hatvanévesen is lehet, ahogy hatvanévesen is eltalálhatnak egy gitárral. Az ilyen stílusú zenében a színpadi lét is egyfajta extrém sport. Vannak neccesebb pillanatok, főleg kisebb színpadokon, ahol könnyen össze lehet ütközni - de hát nagy színpadról meg nagyobbat lehet esni. Egy keményebb zenét szerintem csak igazán látványosan lehet átadni - ha nem ismered a bandát, akkor nagyjából tíz percig izgalmas, hogy álldogálnak négyen a színpadon, és zenélnek. Ha viszont igazán látványosan adod elő a zenét, akkor végig lehet nézni akár másfél órát is, úgy is, hogy fogalmad sincs arról, kik vannak a színpadon. Meg aztán a mozgás, az ugrálás szerepe olyan, mint a komolyzenében a karmesteré: ezzel lehet a legjobban érzékeltetni a zene dinamikáját.
MN: Viszonylag sokat játszotok külföldön is - érezhető még különbség egy "nyugati" és egy itteni koncert körülményei között?
TG: Egyre kevésbé lehet különbséget tenni egy budapesti és egy nyugati nagyvárosi koncert között, bár odakint általában jobban el vannak eresztve anyagilag a srácok, nem okoz gondot megvenni egy cédét vagy egy pólót. Viszont Nyugaton is vannak borzasztó klubok, életem legrosszabb koncertje például egy gazdag francia kisvárosban, Thononban volt. Ott egy garázs pincéjében játszottunk néhány raklapon, egy basszuskombón kihangosítva, konkrétan hat darab hajléktalannak, akik a tél elől jöttek be - és minél többet kellett játszanunk, mert fáztak.
MN: Németországban viszont leszerződtetek a Tiefdruckkal.
TG: Igen. Nem mondanám, hogy ők a legnagyobbak, de legalább szóba álltak velünk. 'k egyelőre magukat építgetik fel. Kicsit csalódott is vagyok, mert eddig egyetlen koncertet tudtak csak összehozni nekünk, pedig az lenne a legfontosabb feladatuk. Megy a bénázás - mi meg próbálunk nekik segíteni a saját tapasztalataink alapján, még ha hülyén hangzik is, hogy pont a magyarok segítenek egy német kiadónak. Reméljük, hogy majd normalizálódik a helyzet a jövőben. Ha nem, legfeljebb keresünk egy másik kiadót - mindenesetre nincs már meg bennünk az a gyilkos vágy, hogy mindenáron külföldön szerezzünk hírnevet, és életünk végéig csak turnézzunk, turnézzunk és turnézzunk. Szerencsére enélkül is rengeteg dologgal tudunk foglalkozni itthon.
MN: Volt abban valami - hülye szóval - vadromantika még 2000 körül, amikor testületileg leléptetek Amerikába, hogy sosem lehetett tudni, mi lesz veletek, hol lesztek holnap, lesz-e következő lemez, ha lesz, az majd vajon kapható lesz-eÉ Nem hiányzik?
TG: A hatása mindenképp hiányzik - akkor sokkal több embert érdekelt a zenekar, a közönségnek ez biztos, hogy érdekes volt. De annyira azért nem felhasználóbarát ez a vadromantika: nyilván nem lenne érdemes csak azért újra vacak munkákat vállalni Amerikában, mert mindez mennyire rakendroll. Azért is jöttünk haza Amerikából, hogy zeneileg fejlődjünk, és ne valljunk szégyent, akárhol is játszunk. Sokkal fontosabb volt a zene, mint hogy egy olyan blőd képet fessünk magunkról, hogy "hű, ez valami különleges zenekar, ezek mindent feladtak".
MN: Szerinted mostanság "a csúcson" vagytok?
TG: Szerintem úgy igazán sose voltunk a csúcson - vagy ha voltunk, az akkor volt, amikor az emberek még azért jártak a koncertjeinkre, mert fiatalok voltunk és jóképűek (nevet). Ilyen szempontból tehát már túl is vagyunk a csúcson, de ezzel a zenével szerintem csak hosszú távon érdemes foglalkozni. A Blind mindig hasonló színvonalon tud fellépni a nagyobb fesztiválokon is - egy No Thanx nyilván fölénk tud kerekedni egy pár évig, de aztán, ahogy a trend elmúlik, úgy tűnnek el ők is. Mi viszont szilárdan állunk évek óta, vagy esetleg egy kicsit haladunk is előre. A rajongóinkat sikerült megtartani hosszú távon - és igyekszünk is kortalan zenét játszani, nem pedig valamilyen trendet követni.
MN: A Motörhead-főnök Lemmy nyilatkozza azt folyton, hogy a Motörhead az ő zenekara, amíg ő aktív, addig lesz Motörhead is. Igaz ez rád és a Blind Myselfre is?
TG: Abszolút. Már csak azért is, mert egy csomóan kiszálltak már, és én maradtam a zenekar arca. Most is nehéz kicsit a helyzet: a gitárosunk és a dobosunk játszik a The Idoruban is. Az Idoru pedig egyre többet koncertezik, úgyhogy előbb vagy utóbb lehet, hogy erre valamilyen megoldást kell találnunk - de mivel most baromi jó a hangulat a bandán belül, jobban szeretnénk, ha ez inkább utóbb lenne. Vagy utóbb sem.
MN: Új lemez?
TG: Már készül. Budapest foglalkoztat mostanában, azt szeretném, hogy erről szóljon a lemez - a jelenlegi munkacím Budapest MMVIII. Lehet, hogy most Budapesttel kapcsolatos érdekes történetek adják majd a szövegek alapját, és nem olyasmi, amiről el akarunk mondani valamit, vagy amit kritizálni szeretnénk. Külföld felé is szeretnénk megmutatni, hogy büszkék vagyunk arra, ahonnan jöttünk, hogy van egy érdekes város, ahová érdemes eljönni. Azért ne gondolj valami turistalemezre, nem támogat a Külügyminisztérium (nevet). Másfelől pedig ezzel is azt mutatjuk, hogy itthon vagyunk, itt csináljuk ezt a lemezt, és nem Amerikában.
