Magyar Narancs: A kilencvenes években több, a társadalmi folyamatokra reflektáló művet készítettél, majd visszavonultál, és inkább festészettel foglalkoztál. Újabban ismét készítesz a globalizáció kérdéseivel, a politikai átalakulással kapcsolatos műveket. A Remake is ilyen.
Nemes Csaba: Az őszi zavargások baromira izgattak, nagyon gyorsan szerettem volna reagálni. Megkerestem a Reuben és Maja Fowkes kurátorpárt, akik a Trafó Galériában A forradalom nem garden-party című, a forradalom és a művészet közötti kapcsolatot körüljáró kiállítást rendezték, és januárban be is adtuk a pályázatot a Velencei Biennáléra.
MN: A magyar rendszerben csak kurátorok pályázhatnak, mégpedig egyenként. Fel sem merült benned, hogy a két kurátor együttes szerepeltetése később problémát okozhat?
NCS: Egyrészt úgy éreztem, hogy illik hozzájuk ez a munka, másrészt alaposan elolvastam a pályázati szöveget, amiben szerepelt ugyan, hogy a többes kurátori pályázat kizáró ok, de nem volt teljesen egyértelműen megfogalmazva. Ez azt jelenti, hogy többen nem pályázhatnak, vagy esetleg párhuzamosan több pályázat nem adható be? Elkövettem azt a hibát, hogy informálisan megkérdeztem, hogy erről mit kell gondolni, s erre nem kaptam egyértelműen elutasító szóbeli választ. Itt egy olyan házaspárról van szó, akik mindig együtt dolgoznak, ezért nem gondoltam, hogy ebből baj lehet. Később megtudtam, hogy a minisztérium a korábbi rossz tapasztalatok miatt azt szerette volna, ha főleg pénzügyi szempontból egyetlen ember felelős mindenért. Kicsit azért zavar, hogy a félelem határozza meg a szempontokat, nem az, hogy milyen az élet. Külföldön is dolgoznak egész kurátori csoportok vagy házaspárok, ez benne van a levegőben.
MN: Ennek ellenére a szakmai zsűri a ti anyagotokat hozta ki győztesnek, amit később a minisztérium felülbírált. Semmi esélyetek nem volt, hogy mégis ti jussatok ki a biennáléra?
NCS: Formai okokból először valóban kizárták a pályázatot, de nemcsak a miénket, hanem a tizenkettőből négyet. Mivel az első körben nem érezték úgy, hogy van olyan munka, ami mellett egyértelműen le tudják rakni a voksukat, ezért a második körbe visszaemelték a kizárt pályázatokat is. Megjegyzem, ezzel legalizálták a dolgot, s utána egyöntetűen emellett döntöttek. Fel volt adva a labda, hogy mit dönt a nemzeti biztos, a Műcsarnok igazgatója. Jog szerint úgy tűnik, hogy van lehetősége azt mondani, hogy egészen mást akar, vagy azt mondja, hogy a két kurátor közül csak egyet kér föl - például megkérdezi, hogy lehet-e, hogy csak az egyik nevén fusson a pályázat, mire nyilván mi azt válaszoltuk volna, hogy lehet. Lett volna még elég játéktere, de ő úgy érezte, hogy ezt egyeztetnie kell a minisztériummal. A minisztérium pedig a formai okokra hivatkozva elutasította a pályázatot.
MN: Miért Remake a címe?
NCS: Az volt a benyomásom, hogy itt nem egy valódi forradalom zajlik, viszont nagyon sokan úgy élik meg. Ugyanolyan vegyes érzésem volt ezzel kapcsolatban, mint amikor rosszul sikerült remake-eket látok: egy régi, meg nem élt dolgot megpróbálunk aktualizálni, ráhúzni a mostani helyzetre. De ez már nem az, nem igazán működik. Ettől aztán zavarodottan, kelletlenül nézzük. A tavaly októberi dolgokat így éltem meg. Mindent értek, logikus számomra, hogy kerültünk ebbe a helyzetbe, de nekem nem tetszett, és egy kicsit borzongtam is tőle.
MN: A művel kapcsolatban nagyon eltérő véleményeket lehet hallani.
NCS: Nagyon sok reflexió érkezik, ami állati jó. Az is igaz, hogy a reakciók nagy része úgy születik, hogy már előítéletekkel vagy elvárásokkal megy oda a néző. Belekalkuláltam. Van, akinek ennél kevesebb is túl sok, s akad olyan, aki nem érzi elég radikálisnak - nyilván attól függően, ahogy az emberek megítélik magát az eseményt. Persze érezhető benne a politikai állásfoglalásom, csak nem értelmezhető a különböző táborok szerint. Nem vagyok nagyon radikális, fekete-fehér fogalmakban gondolkodó művészi alkat. Tudtam, hogy sokkal finomabb, reflexív módon fog ez a téma megjelenni, és lesz benne költőiség - ami minden más munkámban is megvan. Fura, hogy sokan azt várták, hogy ez a munka majd valamilyen politikai választ ad - ha megnéztük, majd jól megtudjuk, mi történt. Hát azért ez nem ilyen egyszerű.
MN: Már az 1989-es romániai forradalom óta megszokott, hogy az utcai események mediatizálódnak. A székház ostromát élőben közvetítette a Hír tévé, az emberek mobiltelefonnal fényképezkedtek, a képeket eljuttatták egymásnak, feltették a Youtube-ra. Hogyan viszonyul a munka mindehhez?
NCS: Persze, az egész eseményben benne volt, hogy mediatizált korban élünk; mintha egy reality-show-t láttam volna. Az emberek úgy működnek, ahogy a normális, hétköznapi eseményekben, mégsem tudják, hogy miben vesznek részt. Cselekszenek, vannak érzelmi reakcióik, de nem látják át az egészet. Ilyen módon nagyon kiszolgáltatottak is. Ugyanakkor tudatosan használják a médiát. Nem kellett jelen lennem az "eseményekben", hiszen iszonyú mennyiségű információ van a neten. Nemcsak a médián keresztül megjelent képek érdekeltek, hanem a személyes történetek is. De ezek mind csak kiindulópontok voltak, amiket erőteljesen átalakítottam, bár vannak olyan történetek, amiket magam találtam ki, Sebestyén Ági segítségével.
MN: Használtatok eredeti felvételeket is?
NCS: Két esetben. Az egyik az Elindul a tank, amely azáltal, hogy felső kameraállásból, egy épület tetejéről készült, a tankot távirányítós gyerekjátékká változtatta. Látszik, hogy a tank milyen idétlenül mozog, hogyan kacsázik, az emberek hogyan ugrálnak, rohannak előle gyerekek módjára. Ez ebből a nézőpontból a legjobb. Viszont erőteljesen átalakítottam a képi világát, s került hozzá egy búsongó, siránkozó magyar műdalszerű gitárszóló, ami egy egészen másfajta hangulatot ad az egésznek. A másik az Erzsébet téri dekorációs felirat egy részének - Budapest a Szabadság Fővárosa - kordonként való használata. Ez megint a médiatudatosságról szól, ahogy a zavargások résztvevői állati ügyesen felhasználták. Azt látni a tévében, hogy a rendőrök a szabadság felirat mögött álló emberekkel harcolnak - elképesztően ellentmondásos, de a részükről igen ügyes húzás volt.
MN: A Remake nem videofilmekből, hanem animációkból áll össze. Kapcsolódik ez a fiktív filmek egy-egy fontos jelenetét kiemelő story-boardokhoz, amiket korábban Szépfalvi Ágnessel készítettetek?
NCS: Természetesen összefüggnek. Azok egy-egy történetet meséltek el, nagyon sok filmes referenciával. A rajzok alatt szövegek voltak, és fényképek alapján készültek. Kezdetben innen-onnan, filmes magazinokból szedtünk össze képeket, majd egy idő után szereplőkkel előforgatásként fotókat készítettünk, s a figurákat kicsit megváltoztatva, átrajzolva húztuk rá a történetre.
MN: Miért fontos az animáció, és miért tér el annyira egymástól a tíz film?
NCS: Az animáció átírja, eltávolítja a dolgokat, elemeli a dokumentumfelvételektől. Egyrészt még túl közel vagyunk az eseményekhez, másrészt meg a rajz sokkal általánosabb, zsigeri dolgot tud elmondani. Talán olyasmit is, amit nem lehet pontosan körülírni. Jó alkalmat ad az iróniára és az önreflexióra. Nyolc animáció mögött az egyes történetek forgatókönyve alapján leforgatott, majd megvágott videó áll - mintegy tanulmányként vagy vázlatként. Van köztük olyan, ami nagyon közel áll a videoképhez, és inkább video-kollázsként működik, mintha körbevágott fotók kerülnének egymáshoz, de vannak szabadkézi rajzok is, amik kockánként vannak megrajzolva. Az volt az eredeti cél, hogy ha már töredékszerű, pár perces történetekről van szó, akkor ezek az etűdök nagyon különfélék legyenek, mint ahogy a történetek is azok. Én csak két animációt rajzoltam, a többit mások (Kupcsik Adrián, Magyarósi Éva, Húber Edit, Erdélyi Judit) készítették, ezáltal a személyiségük, művészi karakterük is belekerül a munkákba. A vázlatok alapján persze rendezőként meghatároztam, hogy milyen képi világa legyen az etűdöknek.
MN: A művekben nagyon fontos szerepe van a hangnak, a szövegeknek és a zenének. Miért?
NCS: Érdekes, hogy a mozgó képekről úgy tartjuk, hogy elsősorban vizuális alkotások, de legalább annyira fontos bennük a zene és a szöveg, bár talán kevésbé tudatosan működnek. Eleve terveztem, hogy bizonyos etűdöknél lesz zene, és különböző stílusú szövegek is. Németh Juci egy gitáros barátjával, Kovács Gerivel együtt megírta a számokat, Závada Péter pedig a könnyed, ugyanakkor költői szövegeket. Ezek az eredeti elképzeléseknek megfelelően csipkelődve, humorosan szólnak a politikai helyzetről.
MN: Az animációk között sok olyan van, amelyik bizonyos tévés műfajokat használ fel vagy parodizál. Ilyen a Szabadság tér történetével foglalkozó etűdben a kamerába beszélő, mikrofonos narrátor-tudósító vagy az értelmiségieknek szánt fiktív kulturális műsorban felvett beszélgetés, de érdekes áldokumentum a Helyzetjelentés is.
NCS: Ebben egy utcán sétáló ember a mobiltelefonján keresztül közvetíti a vele korábban megtörtént dolgokat - amit mond, az animációban meg is jelenik. Ez olyan, mintha megint csak egy remake-et látnánk. Vannak olyan típusú tévéműsorok, ahol valamilyen baleset vagy egyéb tragédia kapcsán az emberek mindezt filmszerűen újrajátsszák és újra megjelenítik. A fiktív tévébeszélgetés kiindulópontja pedig az állami televízió tavaly tavaszi kereskedelmi plakátja volt - az a bizonyos, Ha ön forradalmár lenne, melyik televíziót foglalná el? felirat -, s az az állapot, amit még a legvadabb álmaiban sem gondolhatott el senki, hogy mindez egyszer csak torz realitássá válik.
MN: A beszélgetés közben a képernyő alján futó feliratok eredetiek?
NCS: Igen, az internetről ollóztam őket össze, de megváltoztattam például a szövegek szerzőinek álneveit. Igyekeztem minél vadabb és minél különbözőbb szövegeket kiválasztani. Mert ez a műfaj ilyen. Teljesen őrült helyzet, hogy ez a látszólag demokratikus dolog, hogy beírhatunk a tévébe, és akkor azt mindenki látja, gyakorlatilag szemétládaként működik. Eszméletlen, mik mennek rajta időnként.
MN: A valóság és a fikció közötti átmenetek folyamatosan elbizonytalanítják a nézőket. A Túró Rudiban van egy olyan rész, amelyet mintha az ipari kamerán keresztül vettek volna fel.
NCS: Akadt, aki azt gondolta, hogy eredeti. Az operatőr és vágó Tréznik László ötlete volt, hogy ezt a jelenetet úgy vegyük föl, hogy sok olyan kép legyen benne, mintha egy ipari kamerából látnánk, és a "forradalmárok" reagálnának is erre. Ettől valóban eredeti dokumentumként hat. Nagyon-nagyon abszurd volt, hogy azok az emberek, akik úgy gondolták, hogy éppen forradalmat csinálnak, bejutnak a tévébe, és amikor elfogy a lendületük, a csokiautomatákra vetik magukat. Az motiválta az embereket, hogy benne legyenek a műsorban, nem az, hogy miért. És akkor elkezdtek Túró Rudit enni. Ennél jobbat egy abszurddráma-író sem találhatna ki.
