Éjfélkor Párizsban

Woody Allen ha mostanában el is hagyja New Yorkot, bevált sémáit és hőseit csak ritkán hajlandó nélkülözni. Csavaros bűnügyi bravúrdarabjai után visszatértek a jól ismert senyvedő értelmiségiek, még ha valamivel konszolidáltabb kivitelben is. Alvy Singer szexuális neurózisainak nyoma sincs már, a helyébe ezúttal lagymatag elvágyódás és kapuzárási pánik lép. Gil Pender, a filmírói bérmunkára és a zsibbasztó jólétre ráunt regényíró-aspiráns menyasszonyával az istenített Párizsba ruccan át, ahol egy éjszaka a '20-as évek művészszalonjaiban találja magát, idoljaival poharazgatva. A csodás trip Gertrude Stein köreibe mindennapos lesz, s persze a képbe kerül egy (szintén nosztalgiázó) hölgy is, hogy végül Gil egy kissé direkt jelenetben magától hagyja ott örökre a rajongott kort és közeget. Az Éjfélkor Párizsban nem rántja le a leplet a hazug nosztalgiáról és mitizálásról, inkább vérszegény humorral kigúnyolja csak. Meg-megcsillan ugyan olykor a szerző régi humorérzéke, de sem a nevetséges pozőrök bandájaként megjelenő művészelitet, sem Gil pereputtyát (kispolgári menyasszony, kibírhatatlan örömszülők) nem képes élővé tenni. Ráadásul aligha hihető, hogy vadromantikus hősünknek és a tőle lassan megbolonduló, felszínes és sznob jegyesének valaha igazán köze lehetett egymáshoz. Ebben a filmben minden olyan, mintha: Owen Wilson mintha a nyughatatlan, neurotikus Allen-alteregóval küszködne, a leendő feleséget harmatosan hozó Rachel McAdams Scarlett Johanssonra hasonlít, a produkció egészét pedig mintha Woody Allen rendezte volna.

 

Forgalmazza a Budapest Film