Most, amikor már minden poént elsütöttünk a lemenő nap fényében akcióhősként füstölgő Liam Neesonon élcelődve, most, amikor már minden Eastwood-hasonlat, nyugdíjasvicc és filmtörténeti összehasonlítás megvolt, hát nem előrukkol e nagy teherbírású csataló egy újabb, vértócsákban gazdag alkotással?! Még el sem kezdődött a film, de máris Neeson győzött: semmi irónia, semmi kikacsintás, csak az az ismerősen meggyötört tekintet, ami mindjárt, percek kérdése az egész, a gyermekéért fegyvert rántó gyilkos áthatóan szúrós, eltökélt nézésébe vált át. Csakhogy a mennyiség ezúttal még minőségbe is átcsap, és ez már tényleg pofátlanság. Ha nem lett volna az a temérdek Taken meg a többi szúrós tekintet, még némi lelkesedésre is futná, hogy nini, itt egy jó kis alvilági, New York-os, keménykedős mese a fiáért harcba szálló, kivénhedt bérgyilokról, aki egymaga kiirt egy egész csehót, de Ed Harrist hagyja futni, mert Harris nagy színész, nem halhat meg egy csomó statiszta közt. A metró szikrát hány, Neeson meg valami mást, a zsaruk korruptak, a maffiózók írek, az újak meg albánok, és Queensben a jók laknak, Manhattanben meg a rosszak, minek ezt túlbonyolítani.
A rendező jókor vág, és ez a lényeg: majdnem mindig akkor, amikor végképp baromságba fulladna a véres hajcihő. Még így is marad egy-két, párbeszéddel terhes jelenet, mely főleg az ír-ír, gyilkos-gyilkos, férfi-férfi barátságnak állít emléket, de ezek is véget érnek egyszer, s jöhet egy hangulatos hasba lövés, meg Harris, aki csak néz; írül és keményen, ahogyan csak ő tud.
Az InterCom bemutatója
