Film

Éjszakai hajsza

  • - kg -
  • 2015. április 20.

Film

Most, amikor már minden poént elsütöttünk a lemenő nap fényében akcióhősként füstölgő Liam Neesonon élcelődve, most, amikor már minden East­wood-hasonlat, nyugdíjasvicc és filmtörténeti összehasonlítás megvolt, hát nem előrukkol e nagy teherbírású csataló egy újabb, vértócsákban gazdag alkotással?! Még el sem kezdődött a film, de máris Neeson győzött: semmi irónia, semmi kikacsintás, csak az az ismerősen meggyötört tekintet, ami mindjárt, percek kérdése az egész, a gyermekéért fegyvert rántó gyilkos áthatóan szúrós, eltökélt nézésébe vált át. Csakhogy a mennyiség ezúttal még minőségbe is átcsap, és ez már tényleg pofátlanság. Ha nem lett volna az a temérdek Taken meg a többi szúrós tekintet, még némi lelkesedésre is futná, hogy nini, itt egy jó kis alvilági, New York-os, keménykedős mese a fiáért harcba szálló, kivénhedt bérgyilokról, aki egymaga kiirt egy egész csehót, de Ed Harrist hagyja futni, mert Harris nagy színész, nem halhat meg egy csomó statiszta közt. A metró szikrát hány, Neeson meg valami mást, a zsaruk korruptak, a maffiózók írek, az újak meg albánok, és Queensben a jók laknak, Manhattanben meg a rosszak, minek ezt túlbonyolítani.
A ren­dező jókor vág, és ez a lényeg: majdnem mindig akkor, amikor végképp baromságba fulladna a véres hajcihő. Még így is marad egy-két, párbeszéddel terhes jelenet, mely főleg az ír-ír, gyilkos-gyilkos, férfi-­férfi barátságnak állít emléket, de ezek is véget érnek egyszer, s jöhet egy hangulatos hasba lövés, meg Harris, aki csak néz; írül és keményen, ahogyan csak ő tud.

 

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.