Film

Éjszakai hajsza

  • - kg -
  • 2015. április 20.

Film

Most, amikor már minden poént elsütöttünk a lemenő nap fényében akcióhősként füstölgő Liam Neesonon élcelődve, most, amikor már minden East­wood-hasonlat, nyugdíjasvicc és filmtörténeti összehasonlítás megvolt, hát nem előrukkol e nagy teherbírású csataló egy újabb, vértócsákban gazdag alkotással?! Még el sem kezdődött a film, de máris Neeson győzött: semmi irónia, semmi kikacsintás, csak az az ismerősen meggyötört tekintet, ami mindjárt, percek kérdése az egész, a gyermekéért fegyvert rántó gyilkos áthatóan szúrós, eltökélt nézésébe vált át. Csakhogy a mennyiség ezúttal még minőségbe is átcsap, és ez már tényleg pofátlanság. Ha nem lett volna az a temérdek Taken meg a többi szúrós tekintet, még némi lelkesedésre is futná, hogy nini, itt egy jó kis alvilági, New York-os, keménykedős mese a fiáért harcba szálló, kivénhedt bérgyilokról, aki egymaga kiirt egy egész csehót, de Ed Harrist hagyja futni, mert Harris nagy színész, nem halhat meg egy csomó statiszta közt. A metró szikrát hány, Neeson meg valami mást, a zsaruk korruptak, a maffiózók írek, az újak meg albánok, és Queensben a jók laknak, Manhattanben meg a rosszak, minek ezt túlbonyolítani.
A ren­dező jókor vág, és ez a lényeg: majdnem mindig akkor, amikor végképp baromságba fulladna a véres hajcihő. Még így is marad egy-két, párbeszéddel terhes jelenet, mely főleg az ír-ír, gyilkos-gyilkos, férfi-­férfi barátságnak állít emléket, de ezek is véget érnek egyszer, s jöhet egy hangulatos hasba lövés, meg Harris, aki csak néz; írül és keményen, ahogyan csak ő tud.

 

Az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.