Magyar Narancs: Budapesten az 1977-es Sóhajok jelenetei pörögnek majd mögöttetek a filmvásznon. Az egész film végigmegy majd, vagy csak bizonyos jelenetei?
Claudio Simonetti: Az egész film lemegy. Az utóbbi években játszottuk koncerten a Profondo Rosso (Mélyvörös, Dario Argento 1975-ös sikerfilmje; Magyarországon a VHS-korszakban A gonoszság áldozatai címen futott – G. A.) és A holtak hajnala zenéjét is, de a Sóhajok bizonyult a legnépszerűbbnek. Megpróbáljuk olyan hűségesen visszaadni az eredeti filmzenét a kísérteties zörejekkel együtt, amennyire csak lehetséges.
MN: A 70-es években is játszottatok ilyen, vetítéssel feldobott koncerteket?
CS: Nem, soha. A Goblin 2009-ben játszott először vetített képekkel: akkor a Profondo Rossót adtuk elő Torinóban. A Sóhajokat 2011 óta játsszuk. A 70-es években gyakorlatilag lehetetlen lett volna a 35 mm-es filmekkel összeszinkronizálni a zenekart, most viszont a komputerek segítségével sokkal egyszerűbb a kívánt pontokat a zenéhez illeszteni, vagy korrigálni akár menet közben.
MN: Dario Argento 70-es évekbeli filmjeiben nagyon erősen stilizáltak a képek, és a ti zenétek is kifejezetten burjánzó. Ezt ő, a rendező akarta így?
CS: Nem mondhatnám, hogy túlságosan beleszólt volna a zenei anyagba, de azt világossá tette, hogy valami mást akar, mint korábban, amikor Morriconéval dolgozott. A Profondo Rossónál mindenképp egy rockzenekarral szeretett volna együtt dolgozni, és nagyon szerencsések voltunk, hogy miután a Pink Floyd visszautasította, minket keresett meg. Az még minden ízében olasz film volt, vérbeli giallo, a Sóhajok viszont már egy összeurópai mágikus horror, amihez teljesen más zenét várt. De volt egy határozott kérése: azt akarta, hogy a közönséget akkor is informálja a zene arról, hogy egy boszorkány bujkál a házban, ha éppen semmi rendkívüli nem történik a jelenetekben.
MN: Mind a Profondo Rosso, mind a Sóhajok sikeres film volt, és a Goblin kapcsolódó lemezei is nagyon jól fogytak. Hogy lehet, hogy mégis igen gyorsan, már 1978 környékén szétesett a zenekar?
CS: Ahogy közeledtek a 80-as évek, a zenei klíma egyre elviselhetetlenebb lett a számunkra Olaszországban, ahol a diszkó mindent eluralt. Ráadásul a progresszív rock a világ körül máshol is kiment a divatból, mi pedig egyértelműen a rock progressivo italiano irányzathoz kötődtünk. Nagyon sokat vitatkoztunk akkoriban. Megpróbáltuk a zenénket a korstílushoz igazítani, de nekem nagyon nem tetszett az eredmény, úgyhogy inkább a feloszlás mellett döntöttünk. Amikor aztán Argento megcsinálta 2001-ben az Álmatlanult, amivel visszakanyarodott a gyökereihez, én is úgy döntöttem, hogy ebből az alkalomból érdemes újra összehoznom a Goblint. Az a filmzene kifejezetten jól sikerült, de az eredeti zenekart képtelenség volt egyben tartanom.
MN: Az Álmatlanul volt a kritika szerint Argento utolsó igazán jó filmje. Te mit gondolsz mindarról, amit azóta rendezett?
CS: Erre ha akarnék, sem tudnék objektíven válaszolni, annyi filmjében dolgoztam. Miután a Goblin felbomlott, én és még két egykori tag együtt dolgoztunk a Tenebre elektronikusabb zenéjén, de írtam neki zenét a Phenomenába, az Operába, vagy például azokba az epizódokba is, amiket A horror mesterei című tévésorozatban rendezett. Azok például nagyon erősek szerintem.
MN: Sokat változott a zenei ízlésed az évek során? Pár éve a La Terza Madréban például teátrális metállal kísérleteztél.
CS: Igen, de nekem az a film azért volt inkább fontos, mert először dolgozhattam benne igazi nagyzenekarral. A személyes ízlésem sokat változott, de a 2000-es évekre újra lettek rajongói a klasszikus olasz progresszív rocknak, úgyhogy nem akartam túlságosan eltávolodni attól a hangzástól. Ahogy Argento filmjei könnyebben elérhetők lettek a DVD-k és az internet által, úgy lett a Goblin is újra egyre népszerűbb, és ma már tele vannak a koncertjeink fiatalokkal.
MN: Mit gondolsz a mai horrorfilmek zenéjéről?
CS: Teljesen eltűntek mára azok a fajta zenék, amilyeneket mi vagy John Carpenter írt negyven évvel ezelőtt. Ma még a jobb horrorfilmek rendezői sem akarnak olyan zenét, ami az előtérbe kívánkozik, ami erős, különleges vezértémákra épül. Elég, ha valami zörög a háttérben, és túl sok a komolyzenei ihletésű, kommersz megoldás, ami engem nagyon fáraszt.
MN: Neked egyébként mik a kedvenc filmzenéid?
CS: Mindent nagyon szeretek, amit Bernard Hermann írt Hitchcock filmjeibe. John Williams és Jerry Goldsmith is a kedvenceim között van, de egyikük sem hatott a Goblinra akkor, amikor elkezdtünk Argentónak filmzenét írni. Mi a rockzenéből érkeztünk, és akkoriban még Nino Rota vagy Morricone zenéjét sem ismertük, nemhogy Bernard Hermannét. Az viszont sokat segített, hogy én klasszikus zenét tanultam Rómában, ahol zongora és zeneszerzés szakos hallgató voltam. Úgyhogy ha Chopin vagy Csajkovszkij hatását vélik felfedezni a zenéimben, az korántsem véletlen.
