Elbikázva

Martin Scorsese: A tégla

Film

Azután, hogy kijelentette, rangon alulinak tartja a feldolgozásokat, Martin Scorsese elvonult, és elkészítette a hongkongi illetőségű Szigorúan piszkos ügyek amerikanizált változatát.

Azután, hogy kijelentette, rangon alulinak tartja a feldolgozásokat, Martin Scorsese elvonult, és elkészítette a hongkongi illetőségű Szigorúan piszkos ügyek amerikanizált változatát. Utólag persze minden a forgatókönyvíróra lett kenve, aki Scorsese szép szavai szerint olyan virtuóz módon ültette át a fifikás távol-keleti besúgóthrillert a bostoni alvilág talajára, hogy a rendező azonnal vérszemet kapott, és revideálta álláspontját. A familiáris maffiakörnyezet vonzereje és a Scorsese-vel szemben mind gyakrabban megfogalmazott kritikák (melyek szerint a hajdani dühöngő bika végérvényesen megöregedett, agyára ment a dicsőség, és mostanában filmek helyett képeskönyveket készít) jócskán megszépíthették az áthangszerelt történetet, mely alapjáraton két apahiányos fiatalember összefonódó karriertörténetét meséli el a klasszikus rabló-pandúr filmek modorában.

Valójában nem is modor ez, hanem modorosság, egyike azon időskori rossz szokásoknak, melyek egyre gyakrabban diagnosztizálhatók a rendezőnél. A ficam, úgy sejtjük, abból a tudathasadásos állapotból ered, hogy miközben Scorsese autodidakta filmtörténészként kéjesen kurkászik a nagy elődök örökségében, egyidejűleg annak a korcsoportnak is tetszeni akar, amely - hol okkal, hol egyszerű tudatlanságából fakadóan - nagy ívben tesz mondjuk John Ford vagy Howard Hawks egykori működésére. Ebben, mármint a nagy öregek majmolásában, Scorsese aggkori vetélytársára, Clint Eastwoodra ütött, mi több, Scorsese opusában a fiúk ugyanarról a térről valók, mint az Eastwood rendezte Titokzatos folyó galerije: az alvilággal határos bostoni munkásnegyedből. Filmtörténeti gikszer: a két dudás látványosan egymásba botlott. A tégla sztorija ráadásul ugyanabból a sarki fűszerüzletből indul, mint Eastwood filmje, csak míg ott Sean Penn, a tisztességben megőszült helyi kiskirály irányította a műintézményt, itt Jack Nicholson kakaskodik a szemétdombon. Az első tánc a főnöké: Nicholson már az első képsorokban mindent megmutat magából, ahogy pöffeszkedő sápszedőként járja a fennhatósága alá tartozó boltokat. Világos tehát, hol járunk: messze a donok Long Island-i királysága alatt, ám valamelyest a Soprano család nívója felett. Valahol a kispálya és a nagypálya határvonalán. Üzletmenet és stílus tekintetében Nicholson pereputtya a Nagymenők brooklyni klánjával mutat közelebbi rokonságot, bár a mindennapok működési mechanizmusairól - mely az utóbbi mozit olyan kedvessé tette gengszterromantikára mindig éhes szívünknek - itt csak jóval homályosabb képet kapunk. Ez a nagyvonalúság, illetve felszínesség már csak azért is furcsa, mert Scorsese a pontos környezetrajz híve, az ír maffiózók és az őket üldöző fakabátok munkájáról azonban jószerivel csak annyi tudható meg, hogy vidám kocsma-hangulatban telnek a hétköznapok mindkét ügyosztályon. Az előszóban Nicholson lezavar ugyan egy dallamos niggerezéssel tarkított maffiatörténeti áttekintést szűkebb pátriájáról, mondókájának lényege azonban épp csak annyi, hogy az olaszoknak és a feketéknek leáldozott, az írek ellenben sokra vitték az elmúlt években.

A Nicholson által is pedzegetett bostoni ír karriertörténetek sorába idővel a fent említett két fiatalember is bekapcsolódik: egyikük (Matt Damon) a rendőri állományba táplált maffiabesúgóként, a másik épp fordítva, a maffiába beépült zsaruként szagolja alulról a középosztály ibolyaszín virágoskertjét. Scorsese filmjében mindenki a középosztály felé teper, aki pedig már ott van - akár rendőrfőnöki, akár maffiavezéri minőségben ért el odáig - annyira unja magát (vagy annyira belecsavarodott a bűnözésbe-bűnüldözésbe), hogy meg sem lenne a másik oldal folytonos baszogatása nélkül. Nos, e téren a filmkészítők mélyet merítenek az amerikai angol nyelvi tartalékaiból. Ezek a jól megtermett ír nehézfiúk olyan irigylésre méltó leleménnyel és hibátlan ritmusérzékkel vagdossák egymás képébe a válogatott káromkodásokat, hogy az embernek lassan az az érzése támad, mintha a régi screwball-komédiák civakodó szerelmeseinek pergő szóváltásaihoz asszisztálna. E spontánnak szánt macsó csipkelődés, bár kétségtelenül szórakoztató, ugyanolyan művinek és megrendezettnek hat, mint Scorsese valamennyi túl szép beállítása, egészséges körsvenkjei és hirtelen vágásai.

A maffiafilmezés örök tanulsága szerint a műfaj legjelesebb művelői mind operarendezők is lélekben, Scorsese-nek azonban ezúttal csak egy sovány operettre tellett. A bonviván szerepét a brandósan morgó, de az Eastwicki boszorkányok ördögfiókájának járását utánzó Nicholsonra bízta, míg a "Két Tégla" című cirkuszi attrakciót a harmatos fiatalságra osztotta. Ami pedig a sok jövés-menést, nyakatekert akciózást és hajszál híján való leleplezést illeti, az egymásra halmozott thrillerbetétek furcsa mód csak elnehezítik a történetet, mely oly ígéretesnek indult a két kétségbeesetten felfelé igyekvő újonc korrumpálásával. Az alulról jövők agresszív érvényesülési vágya és önpusztító hajlamai, melyek Scorsese dühös remekműveit hajtották, hamar elvesznek a nagy sürgés-forgásban. Patikamérlegen kimért fordulataival A tégla jobban hasonlít egy konszolidált bűnügyi szappanoperára, mint a hajdani dühöngő bika legjobb fújtatásaira.

Az InterCom bemutatója

Neked ajánljuk