Magyar Narancs: Míg korábban közvetlen környezetedből választottál témát - műterem, lakás, háztartás, kozmetika -, most radikálisan megváltozott a művek tartalma: a média képeit, mégpedig természeti és emberi katasztrófák - hurrikánok, háborúk és terrorcselekmények - jól ismert motívumait jeleníted meg a saját világodból vett figurákkal, például mesealakokkal. Miről szól ez a változás?
Soós Nóra: Korábbi képeim tényleg abszolút a saját környezetem, emlékeim és a nőiség sztereotip kérdéseivel foglalkoztak, így teremtve egy maradéktalanul személyes ügyet. Ezzel szemben a legújabb sorozatomban olyan, a világot érintő eseményekkel, témákkal foglalkozom, melyek alól ha szeretném sem tudnám magam teljes mértékben kivonni, hiszen már zavaró módon ömlik ránk ezeknek a megoldhatatlan kérdéseknek a halmaza. Hozzáteszem, hogy nem váltam globalista festővé, hiszen ezekben a képeimben is az általam sokszor használt rétegekkel, többértelműséggel, iróniával szeretném kifejezésre juttatni, hogy egy-egy problémának rengeteg arca van.
MN: Milyen megfontolásból kerül az emblematikus magyar meseróka és egy háborús kép egy vászonra?
SN: Az új képek egyik legproblematikusabb, ugyanakkor kulcsdarabja az általad említett Sivatagi róka. A kép felületén két réteg látható: a Rommel-féle sivatagi hadművelet egy kiragadott pillanata, tankok egy sivatagi tájban, és felül a rémült tekintetű kis Vuk. Egyik értelmezési lehetőség, hogy gyermekkorunk, egy generáció toposza önkéntelenül is belevillanhat egy, a felnőtt koromban látott képbe. Ilyen értelemben az ember tudatalattijának szövevényessége is felszínre kerül, hiszen néha a legnagyobb tragédiák közben is eszünkbe jutnak iszonyatosan triviális dolgok. Olyan ez, mint valami keresőprogram az interneten. Ugyanarra a szóra a legkülönfélébb dolgokat hozza ki.
MN: Egyébként foglalkoztatnak a napi hírek, az erőszak képei akár? Gondolod, hogy alkotóként, művészként ezekre reflektálni kell?
SN: A puszta erőszak és brutalitás megjele-nítése önmagában soha nem érdekelt. Nem hiszek abban, hogy "horrorszembesítéssel" kellene bombázni a nézőket. Sokkal fontosabb a humor és a többféle nézet lehetőségének fenntartása. Így válnak a képek a reflexión túl sokkal inkább egyfajta interaktív-gondolati játékká a néző számára.
MN: A színes és bonyolult vonalvezetésű képeidet látva óhatatlanul felmerült bennem, hogy vajon mi vesz körül téged általában, valami káosz vagy szigorú rend?
SN: Kezdetben engem is megfogott a roman-tikus művészlét, rendetlenség, de később úgy éreztem, hogy a művek megjelenítéséhez mégiscsak kell egyfajta rend. Nekem nagyon fontos, hogy a környezetemben mindig legyen valamilyen átláthatóság, csak így tudok dolgozni. Ezt befolyásolja az is, hogy a képeim általában elég bonyolultak, vibrálóak, így sokkal hangsúlyosabbá tudnak válni valamilyen letisztult környezetben. Andy Warhol elég nagy flasheket élt meg élete során, de amikor dolgozott, patikatisztaságú körülmények között tette. Vagyis azt gondolom, a hitelességhez nem kell feltétlenül lepattantnak lenni.
MN: Régebben a festékfoltok, a maradékok érdekeltek, tehát egyfajta rendetlenség.
SN: Az egyetem első évei során az új környezet hatására - értsd az akadémia műtermei - egy teljesen új közegre próbáltam reagálni. Észrevettem, hogy a padlókon mindenhol festékmaradékok, színes foltlenyomatok voltak, és valahogy önkéntelenül eszembe jutott, hogy az évtizedek alatt felgyülemlett műtermi kosz baromi érdekesen hathat az engem egyébként is körbevevő tárgyakra, és így szó szerint mindent elkezdtem befestékezni. Cipőket, széket, pulcsit, köpenyt, a játékaimat. Később ezekből képi installációkat, environmenteket készítettem, de végső soron túl könnyűnek éreztem az egészet, és a primer táblaképfestészet mellett döntöttem.
MN: Előző témáid kifejezetten "nőiesnek" mondhatók, ám a képek, ahogy most is, többnyire monumentálisak. Nem nehéz bevállalni ezeket a méreteket?
SN: A régebbi munkáimban inkább azokra a sztereotípiákra reagáltam, hogy attól, hogy festő vagyok, ugyanúgy szoktam vasalni vagy zöldséget vásárolni, vagy kifesteni magam, mint bármelyikünk. Nem hiszem, hogy attól, hogy valami monumentális, mindenképpen erőszakos vagy férfias. Azt gondolom, hogy ez pusztán festészeti kérdés. Vannak dolgok, amiket egész nagyban szeretek megfogalmazni, de vannak kisméretű, nagyon személyes aurát követelő munkák is.
MN: Tájékozódsz-e a nemzetközi trendekről? Van-e olyan csoportosulás, ami közel áll hozzád, vagy fontosnak tartod?
SN: Azt látom, hogy a kortárs festészet újra kezd képbe kerülni, felváltva a 90-es évek konceptuális gondolkodásmódját. Ismét nagyon erős képi megfogalmazásokkal találkozhatunk. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy a hazai szcéna a nagy kifelé reprezentáló kiállításokon mintha pont ellene menne ennek a folyamatnak. Egyébként manapság minden nagyon heterogén, így itthon és külföldön is van miből meríteni. Nem nagyon szeretek rangsorolni műfajok között. Azt gondolom, hogy egy jó videomű is lehet annyira előremutató, mint egy jó kép.
MN: Kiknek ajánlanád a jelenlegi kiállításodat?
SN: Azoknak az embereknek, akik szeretnének egy nyitott párbeszéd részesei lenni, ahol mindkét fél szóhoz jut.
(Soós Nóra kiállítása Vilma és a többiek címmel megtekinthető 2006. november 24-ig a budapesti acb galériában)
