Csakhogy Lengyel Balázs első filmjének címszereplője nem furfangos, hanem elszánt. Élő cáfolata a purdéval kapcsolatos összes sztereotípiának, nem hempereg egy szál pendelyben a koszban, nem táncol óbégatva a lavór mellett, még a felnőtteknek sem segít a betöréses lopásoknál. Lajkó tudós elme, aki a csillagokba szeretne eljutni, bár csak azután válik megszállottá, hogy félbemaradt kísérletével balesetet okoz: kilövi a budit az űrbe az édesanyjával együtt. Vele akar találkozni odafönt, és teljesül is a vágya, miután hasonlóan életszerű kalandok és az ’56-os forradalom után eljut Bajkonurba.
Ebből is látható, hogy a Lajkó két súlyos kelet-európai toposszal (rasszizmus & diktatúra) szórakozik, szerencsére a magyar filmvígjátékok átlagához mérve sokkal gátlástalanabbul; szokatlan fekete humor ez, harsány ripacskodásban és píszínek egyáltalán nevezhető poénparádéban is lehet részünk, vannak köztük valóban szellemesek és rémesen rosszak, utóbbira példa az, hogy a német űrhajósnőjelölt Josef Mengele lánya, vagy hogy a termelőszövetkezetet Vörösiszapnak nevezik. De ez sem baj, sőt, csak üdvözölni lehet, hogy a Lajkó üdítő kivétel a megúszós hazai szórakoztató filmek tengerében.
Lengyel Balázs Lovas Balázzsal közösen jól felépített forgatókönyvet írt; a másfél órában nincs semmi öncélúság, szépelgés, elvarratlan szál, és ami a legfontosabb, egy perc üresjárat sincs. Összességében abszolút profi produkciót láthatunk, amit a viszonylag karcsú költségvetés (kb. 310 millió) ellenére sem érzünk fapadosnak, összetákoltnak. Kiváló forgatási helyszíneket találtak, a látvány is szinte tökéletes, ráadásul egy pillanatra sem kell kínosan éreznünk magunkat, hogy már megint és még mindig az 1980-as évek filmjeiből megismert ötvenes évek elevenedik meg a beállításokban. Persze vannak itt is bőrkabátok, van fekete autó, Bástya elvtárs helyett mindjárt Leonyid Brezsnyev, de a magyar filmben szokatlan (egyesek szerint Wes Anderson-os) kulisszák előtt nem is olyan kínos a nyálas elvtársi csók és sok egyéb, néha A tanút idéző komcsi közhely.
Ami egyedül kínos, az a címszereplő apja, a tipikus karikatúracigány. Elvileg a Pálffy Tibor formálta szerep lenne a legkacagtatóbb humorforrás, csakhogy a beszólások – az erőltetett trágárság és az izzadságszagú hasonlatok – annak ellenére is Sas Józsefet vagy Fábry Sándort idézik, hogy kétség nem fér hozzá: Pálffy kiváló színész. Ha kevesebbszer állítják a kamera elé, sokkal messzebbre jutnak vele. Viszont a Lajkót alakító Keresztes Tamás nem csak a szerepe miatt jut messzire. Noha alakításában semmi cigányos nincs, sőt egy az egyben John Cleese-t idézi (tényleg csak a hülyejárás hiányzik), mégis sajátos és eredeti, ahogy fapofával hagyja magát sodorni a másfél órás hülyeséglavinával. A pártfogó tsz-elnök szerepében Gyabronka József, Brezsnyevében az ukrán Bohdan Beniuk természetesen sziporkázik, de ugyanezt mondhatjuk az epizodistaként felbukkanó Lukáts Andorról, Szirtes Ágiról és Trill Zsoltról is.
Mindent összeadva szimpatikus és szerethető film a Lajkó, az a baj vele, hogy elég nagy késésben van. Bármennyire is szomorú (vagy épp fordítva), de az 1950-es évek, a kommunizmus megidézése felett eljárt az idő. Tíz vagy inkább húsz évvel ezelőtt Lengyel Balázs filmje minden bizonnyal kultfilmmé vált volna, talán néhány mondata is szállóigévé lesz, hiszen épp az a professzionalizmus és alázat hiányzott a korabeli abszurd vagy abszurdnak szánt magyar filmekből (lásd például Szőke András munkásságát), ami a Lajkóban maradéktalanul megvan. Csakhogy közben a világ szép lassan ugyanolyan abszurddá vált, mint a komcsi időkben, nem beszélve arról, hogy az azóta eltelt idő is egyre több. Mindaz, amire tíz-húsz évvel ezelőtt sokan még a mindennapok részeként tekintettek, az ma már nemcsak a nagyon fiatalok számára beláthatatlan régmúlt, de a harmincéveseknek is.
Forgalmazza a Vertigo Média
