James Blood Ulmert eddig inkább avantgárd dzsesszgitárosként, Vernon Reidet pedig a kőkemény funk-rockot játszó Living Colour vezetőjeként tarthattuk számon. 25 évvel azután, hogy 1980 körül összehozta őket a sors, a bluesban találtak ismét egymásra. Az öreg - akinek Birthright című CD-jét az amerikai DownBeat olvasói 2005 bluesalbumának szavazták meg - a színpad közepén ült a Művészetek Palotájában, fiatalabb társa kísérőzenészként serénykedett. Az eredmény: másfél órányi tömény blues, a mocsaras legjavából. Minden pillanatában éltette és meg is újította a hagyományt, tökéletes példáját adva annak, hogyan lehet egyszerre ősi és kortárs, ismerős és sablonoktól mentes ez a zene. Meg persze szórakoztató és tanulságos: így érdemes újjávarázsolni és mai repertoárba építeni régi számokat.
*
Magyar Narancs: Úgy tudom, te beszélted rá James Blood Ulmert, hogy blueslemezeket készítsen.
Vernon Reid: Így igaz.
MN: Mivel érveltél? És egyáltalán könnyen vagy nehezen ment?
VR: Ez egy hosszú folyamat volt. A kapcsolatunk arra az időre nyúlik vissza, amikor még egy papírdobozban cipeltem a gitáromat. A szó szoros értelmében. Avantgárd gitárikonként néztem fel Jamesre. Hosszú éveken át hallgattam a zenéjét, és az volt a benyomásom, hogy igazi bluesénekes. Zeneileg mindig egészen mást csinált, de a vokális dolgaiban, például a Tales Of Captain Black vagy a Freelancing lemezen számomra egy autentikus bluesénekhang szólalt meg. Mondogattam is neki: ember, csinálj már egy blueslemezt! ' meg csak morgott erre valamit. Ahányszor összefutottunk, min-dig ezzel jöttem neki. Állandóan ezen járt az agyam. Arra jutottam, hogy nem szimpla blueslemezt kellene készítenie, hanem a klasszikus bluesrepertoár számait kéne felvennie. Gondolkoztam a megfelelő helyszínen is. Amikor Memphisben játszottunk a Living Colourral, a srácok egy része Gracelandbe ment, én meg turistaként ellátogattam a Sun Stúdióba. Összetéveszthetetlen a hangulata. Nemcsak idegenforgalmi látványosság, hanem egy ma is működő stúdió. Ott, abban a teremben egyből éreztem, hogy vissza kell térnem, de még évekig tartott, mire összejött a Memphis Blues projekt. Nemcsak Elvis, de mindenki más is dolgozott itt, Howling Wolf, B. B. King és a többiek. Biztos voltam abban, hogy Memphisben kell megcsinálnunk ezt a lemezt. És csak akkor ébredtem rá, hogy mennyire személyes dolog James számára a blues, hogy milyen mélyen érinti a családját, az életét, amikor végül el is mentünk Memphisbe. Munka közben éreztem meg, hogy olyan valaki társaságában vagyok, aki saját gyökereivel, a múlttal veszi fel a kapcsolatot. Az emberek annyi bluest hallottak már, hogy manapság hajlamosak készpénznek venni az egész műfajt, és a mai bluesból hiányzik is az a bizonyos nyers valóság - nem tudtam előre, hogy ennyire mélyre hatolunk majd, de ez a projekt visszahozza a blues nyerseségét.
MN: Hogy nézett ki ez a történet az ön olda-láról?
James Blood Ulmer: Nincs nekem saját oldalam, elmondta ő pontosan az egész történetet. Soha életemben nem gondoltam arra, hogy blueslemezt készítsek. A blues túl személyes számomra.
VR: Csak arra kíváncsi, mi a te verziód a történtekről.
JBU: Megmondom én, nekem nincs verzióm. Az a verzióm, hogy megbíztam Vernonban. Bíztam benne, hogy azt teszi, amit mond, hogy tenni fog. Ugyanúgy, ahogy megbíztam Ornette Colemanben a Tales Of Captain Black készítésekor. Ha rajtam múlik, az se készül el.
MN: A Memphis Blood és a No Escape From The Blues teljes zenekarral készült. Miért döntött úgy, hogy a Birthrightot szólóban veszi fel?
JBU: Nem én döntöttem így, hanem a lemeztársaságnak nem volt elég pénze még egy olyan lemezre, mint a Memphis Blood, nem akartak erre költeni, ezért csináltam szólólemezt. Ilyen egyszerű. Ez az igazság. De végül, azt hiszem, elég jól sikerült, örülök, hogy megcsináltam.
VR: Határozottan másféle művészi megnyilvánulás ez, mert a rajta lévő számok többsége eredeti Blood Ulmer-szerzemény. Azt szeretem benne, hogy nem az egyszerűbb utat választja. Hallgasd meg az olyan számokat, mint a Geechee Joe vagy a White Man's Jail - a bluesban senki más nem foglalkozik a faji kérdéssel, utoljára Leadbelly beszélt erről nyíltan. Ez a lemez arról szól, hogy Délen még ma is kendőzetlenül él tovább a történelmi idők dinamikája. Azt gondolom, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy ezeket a történeteket, ezt az atmoszférát beépítse a lemezbe. Mr. Ulmer nem beszél mellé. De persze zeneileg is gyönyörű, ott az az akusztikus gitáros darab, amibe én ugrattam bele.
MN: Leadbellyt nemrég láttam a Scorsese-féle dokumentumsorozatban. Vajon mi lehet az oka a blues iránt mostanában érzékelhető érdeklődésnek?
JBU: Érdeklődés lenne a blues iránt? Én nem hinném. Nem is hiszem, hogy szeretik a bluest. Ezzel a három lemezzel elkezdtünk egy kört, de még egy darabra van szükség ahhoz, hogy teljessé váljék. Akkor lesz kész. A következő lemezzel minden a helyére kerül majd, totálisan újrafogalmazzuk magának a bluesnak a koncepcióját. De amíg ezzel el nem készülünk, addig nem beszélhetünk arról, amit a kérdés állít. Akik igazi dolgokat csináltak, már majdnem mind halottak. Nem ismerek fiatal zenészeket, akik ma olyan eredeti bluest csinálnának, amely arról szól, amiről a bluesnak szólnia kell. Afrikában a beszélő dobokkal küldtek üzeneteket. A mi kultúránkban a blues alapgondolata az üzenetközvetítés volt: énekelnünk kellett, mert ez volt az egyetlen mód arra, hogy közölhessünk valamit egymással - különösen Délen. Nem lehetett csak úgy, élőszóban. A blues volt az eszközünk arra, hogy elmondjuk, amit akarunk. Ezért is sokkal személyesebb a feketék számára ez a zene, mint azt a legtöbben gondolnák.
MN: Hogyan illeszkedik a blueshoz a harmolódia (a harmónia és a melódia összevonásából keletkezett, Coleman és Ulmer által is alkalmazott elmélet - a szerk.)?
JBU: Én zenélek és dalokat éneklek. A zenélés és az éneklés szerintem két külön koncepción alapul. Én nem kapcsolom az éneklést a zenéléshez. Akkor is énekelhetsz, ha egyetlen hangszeren sem tudsz játszani. És játszhatsz hangszeren anélkül is, hogy énekelni tudnál. Zenét is írhatsz anélkül, hogy tudnál játszani hangszeren vagy énekelni - és így is lehetsz zenész. A harmolódia: zene. Azt hiszem, úgy kerülhetsz a legközelebb a harmolódiához, ha megpróbálsz harmolodikus emberré válni. Számomra az igazi blues alapja a harmolódia. A blues a legszabadabb zenei forma, akár hangszeresen, akár énekelve. És ez a harmolódia lényege. A harmolódia a legszabadabb. Ha él benned a blues, akkor az igazi lesz, és ez a szellem a harmolódia. Ebben hiszek.
MN: Egyik zenekara, a Blues Experience elnevezése Jimi Hendrixre utal?
JBU: Megmondom, mit gondolok Jimi Hendrixről: idősebb vagyok nála. Sose hallgattam Jimi Hendrixet. Amikor annyi idős voltam, mint ő a halálakor, Wes Montgomery volt a földkerekség legjobb gitárosa, őt hallgattam. Bele voltam zúgva. Ha Wes Montgomeryt említetted volna, a lényegről beszélnénk. Megpróbáltam úgy játszani, mint ő. Betanultam a szólóit. Fiatal koromban kihagytam a bluest, gospellel kezdtem, és egészen mostanáig nem is nagyon foglalkoztam a blueszal. Elmentem Indianapolisba, Wes ott élt. Eljött a klubba, ahol játszottam, végighallgatta az egész műsort. A szünetekben odamentem hozzá, és elmondtam neki, hogy olyan gitáros akartam lenni, mint ő. De az este végére annyira elegem lett ebből, hogy elhatároztam, soha többé az életben nem fogok úgy játszani, mint ő. Súlyosan szerelmes voltam Wes Montgomerybe, s nem akartam vele konkurálni. Ez után a buli után kezdtem el másképp játszani. Halála előtt nemigen hallgattam Jimi Hendrix lemezeit. De láttam a tévében, és tetszett. Mindenki azt mondta nekem, hogy úgy játszom, mint ő, mert azt látták, hogy gitározás közben én is rágózok, cigizek, éneklek és be vagyok nyomva. De ez csak a látszat volt: nem lehet úgy játszani, mint ő. Meg túl öreg is voltam ahhoz, hogy megpróbáljak úgy játszani, mint Jimi Hendrix. Idősebb ember nem választ magának fiatalabb ideált. Jimi Hendrix forradalmasította a gitárt, egész éjjel hangosan sikított a kezében. Ezért köszönettel tartozom Jimi testvéremnek, mert én is föltekertem a hangerőt, és ezután már sok melót kaptam. Így volt. Jimi Hendrix kinyitotta az ajtót.
Nemzeti Hangversenyterem, március 13.
