Akik pártunk és kormánya berlini performansza után vériszamos naturalista mészárszékre vagy a Rágalmazás Elleni Liga vádpontjainak dramatizált változatára számítottak, azok csalódni fognak várakozásukban. Rajtuk kívül még Fliegauf eddigi (régi szóval) művészfilmes munkásságának hívei csalatkozhatnak, ha a Dealer, a Rengeteg, a Tejút rendezőjének legújabb filmjére váltanak jegyet.
De ezeken a csalódásokon nagyon gyorsan túl lehet esni. A KIM akcionistái nemcsak azért váltak nevetségessé - járulékos haszonként az ország jó hírét is tovább öregbítve -, mert egy játékfilm bemutatója előtt arra hívták fel nyomatékosan a nagyérdemű figyelmét, hogy most egy játékfilmet fognak látni, hanem azért is, mert ezt nyilvánvalóan a film megnézése helyett tették.
A Csak a szél ugyanis nem a cigánygyilkosságokról, még csak nem is arról a társadalmi közegről szól, amelyben ez a rasszista gyilkosságsorozat megtörténhetett. Vagy csak nagyon áttételesen. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ez egy antropológiai ismeretterjesztő film egy közösségnek, amely nem látszik tudomást venni arról, hogy neki ez a bűncselekmény-sorozat súlyos, feldolgozandó traumát okozott. Természetesen mirólunk, magyarokról és a mi tudatlanságunkról van szó, amit a film orvosolni igyekszik, amikor elénk tárja egy távoli, idegen, egzotikus népcsoport mindennapi életét. Ez az "ismeretlen" népcsoport a cigányság, amelynek démonizálásán, törvényen kívülre szorításán, dehumanizálásán jelentős erők ügyködnek, ijesztően széles közönséget szólítva meg. (És a helyzetet még félelmetesebbé teszi, ha felismerjük, hogy a "cigány" itt gyűjtőfogalom.) Egy olyan országban, ahol a keresztény vagy a liberális polgári középosztály csak egy szűk réteg, és a tényleges közepet alkotó többség - amely erején felül teljesítve küszködik a felszínen maradásért - egyetlen fenyegető masszának látja a leszakadtak hatalmas tömegét. Összemosódik szegény és mélyszegény, lumpen és cigány, munkanélküli és élősdi, bűnöző és hajléktalan, hogy arctalan zombiseregként induljon harcba a szociális juttatásokért, felszaggassa a társadalom szövetét, és elorozza az állami támogatásokat az arra érdemesebbek elől. A világ minden "parazitája" - egyes nézőpontokból bárki inaktívat, "nyuggert" és "rokit" is ideértve - egyesül a "cigány" gyűjtőnév alatt. Az egzisztenciális bizonytalanság, fenyegetettség eluralkodó légkörében már csak az hiányzik, hogy rendre olyanok válnak hatalmi tényezőkké (sőt nem átallják államférfinak hívatni magukat), akik a közösség és az ember jobbik részének megszólítása helyett az emberi természet leghitványabb vonásaira játszanak rá. A szemünk előtt válik társadalmi programmá a saját társadalmunk felszámolása azzal, hogy tömegeket rekesztünk ki belőle, fosztunk meg minden esélytől, és hozunk olyan helyzetbe, amelyben nem marad semmi vesztenivalójuk. A tényleges életfogytiglannak, a "három csapásnak", mindenfajta normaszegés kriminalizálásának, a segélymegvonásnak, a támogatási formából rabszolgasággá változtatott közmunkának iszonyú ára lesz, és nemcsak az ilyen intézkedéseket helyeslők vagy kikövetelők, de mintha maguk a döntéshozók sem tudnák, mit jelent az, hogy társadalmi költség, amelyet mindezért valamennyien, talán hetedíziglen fizetni fogunk. Maximális szavazataránnyal, hatalomkoncentrációval és kétharmados felhatalmazással rohanunk a vesztünkbe.
Itt már nemigen segíthet a művészet, érthető reakció elefántcsonttornyokba húzódni, de legalább a magasból lássunk tisztán. És mondjuk ki, hogy korunk hőse Tarr Béla, Kukorelly Endre, Schilling Árpád és persze mások is, nevesek, kevésbé nevesek és egészen névtelenek, akik a maguk helyén, a munkájukban, a blogjukban, árral szemben is életben tartják, képviselik a jobbik részünket. Mint most Fliegauf. A Csak a szél művészi kiállás, de nem a propaganda vagy az "ide lőjetek" értelmében. Már az is gesztusértékű, hogy normális, átlagos magyar családként ábrázol egy cigány családot. Az anya, a nagylány, a kiskamasz fiú és a nagyapa egyetlen hétköznapját látjuk, felkeléstől lefekvésig - amelyet már nem követ másnap. Teszik, amit tenniük kell, amit tehetnek a vidéki magyar valóság természetes közegében mozogva, a háttérben uzsorások, közmunkások, munka nélkül lézengők, alkeszek, drogosok, pattanásig feszült és bármikor robbanó indulatok, és egy fel-feltűnő, elsötétített üvegű fekete autó, amelynek láthatatlan utasai már öt családot irtottak ki (szép rendőri zsargonban "csináltak meg") a környéken.
Jó alkotói döntés, hogy a Csak a szél nem egy cigánytelepen játszódik - amelyet csak egy Treme-szerű sorozatban lehetne hitelesen feltárni, míg egy rövid filmidőben a roma sztereotípiák sűrítményét kapnánk az arcunkba -, hanem egy tanyabokor településen, ahol etnikumtól függetlenül tenyész a kilátástalanság, a tisztes, igyekvő szegénység és a lumpen létforma, éppen úgy, ahogy az életben. A budapesti filmiskola legjobb hagyományait követő dokumentarista játékfilmet látunk, hiteles amatőr szereplőkkel, helyszínekkel és interakciókkal. Mindez az eszköztelenül lefilmezett valóság illúzióját kelti, holott nagyon is átgondolt, ökonomikusan szerkesztett, a Rengeteg és számos nagyszerű dokumentumfilm operatőreként ismert Lovasi Zoltán kamerájával (nem tolakodó) műgonddal fotózott, határozott rendezői elképzeléssel állunk szemben. Szakértelemmel, ha úgy tetszik, profizmussal, amit ezúttal egy hazafias, közösségi cél szolgálatának rendeltek alá.
A Budapest Film bemutatója
