Magyar Narancs: 1967 óta hat filmet csinált, ennek mennyire voltak politikai okai, illetve mennyiben függött a saját munkatempójától?
Alekszej German: Minden filmem után kirúgtak. Az első filmem 15 évig volt betiltva. Betiltottak, kirúgtak, engedélyeztek. A Gorbacsov-érában aztán meg tudtam valósítani pár forgatókönyvemet. A munkakönyvemben három bejegyzés szerepel az elbocsátásoknál, és egyszer sem vettek vissza.
MN: A Hrusztaljov, a kocsimat! történelmi film, a sztálini antiszemita koncepciós perekből indul ki, mégis metafizikus síkon értelmezhető, egy létállapotról szól.
MN: A két film hangulata annyiban tér el, hogy az 1984-es Lapsin még harmonikusabb, míg a 98-as Hrusztaljov szélsőségesen abszurd, halállal teli.
AG: A köztes időben okosabb lettem, és még jobban gyűlölöm ezt az egészet, a sztálinista múltat. A Hrusztaljov idején nagyon beteg voltam, azt gondoltam, hogy ez lesz az utolsó filmem. Nagyon megvertek egy maffiózó parancsára. Az incidens után az is kiderült, hogy számos betegségem van. De túléltem azt a nehéz periódust. A legújabb új filmem a XIII. században játszódik, ugyanakkor a jelenben is: egy űrhajós elvetődik egy bolygóra, ahol a mi 1200-as éveinknek megfelelő jelen zajlik. Istennek gondolják, de ő képtelen másra, mint vérontásra, hiába az ezeréves tudása és tapasztalata. Fekete-fehér film lesz - így még szörnyűbb a látvány.
MN: Nem lett sokkal optimistább.
AG: Van nekem egy sajátos szótáram, ahol az optimista szócikk alatt fel van sorolva pár dolog, a pesszimistánál pedig annyi szerepel: lásd optimista.
MN: A Szovjetunió széthullását hogyan fogadta? És hogy értékeli az azóta eltelt változást?
AG: Nagyon örültem a széthullásnak, mert féltem, hogy enélkül egy nagy robbanás következett volna be. Ma már úgy látom, hogy ez nem így történt volna. Sok visszásság van, de mégiscsak egy kicsit jobb lett az élet. Egy kicsit. Túl sok a beépült reflex, rossz állapotban van az értelmiség, a félértelmiség, a hetven év hatására nagyon sokan váltak talpnyalóvá. Nehéz visszaszerezni az elveszett önbecsülést. És a lakosság 51 százaléka még mindig pozitívan ítéli meg Sztálint. Ha a Brezsnyev-éra alatt egy orosz külföldre költözött, a szeméről fel lehetett ismerni: sugárzott belőle a bűntudat. Ma még hiányzik az emberekben a biztonságtudat.
MN: De a diktatúrák is adnak valamiféle biztonságtudatot, megvannak a játékszabályaik, épp azért más a demokrácia és a diktatúra, mert a szabadság keretei között nem automatikus a biztonság sem.
AG: Attól függ, hogy értjük a biztonság fogalmát. Akkoriban láttam, hogy a magyaroknál Kádár alatt a létbiztonság egészen tűrhető volt. De van a személyiség integritását garantáló biztonság, valamiféle méltóság, öntudat: erről egy diktatúrában sem beszélhetünk. Románia, Kína állapota nagyon kemény volt: ismertem egy kínai újságírót, akinek a családját a kulturális forradalom alatt egyszerűen elégették egy kemencében - ő is majdnem bennégett -, mert téglát kellett termelni. A sztálini diktatúrában mondjuk nem voltak maffiózók, viszont az állam helyettesítette őket.
MN: A fia is filmrendező, stílusa közel áll az önéhez. Szoktak konzultálni, beszélgetni a filmről?
AG: Hogy is beszélhetnénk egymással? Annak idején csak annyit kértem tőle, hogy ne legyen rendező, erre tessék, egy jó rendező lett. Az apám tehetséges író volt, én is elég jó lettem, féltem, a harmadik generációval már bajok lesznek. De úgy tűnik, megoldottaÉ
MN: Nyikita Mihalkov történelmi filmjeiről mi a véleménye?
AG: Az Oblomov meg az Etűdök gépzongorára tetszett. Az utolsó filmjeit viszont nem szeretem. Színészként túl erős, túl karakteres, a rendezői nem tudják visszafogni. Talán kicsit meg kellene ijednie - bár hogy ijedne meg bármitől is, amikor Putyin jó barátja?
