Állt a partot nézve, s úgy érezte, hogy a keze kesztyűstől is odafagy a korláthoz. Mellette Joan (nem ez volt neve, de Troché így szólította) épp filmet cserélt a fényképezőgépében, és csudára úgy tetszett, hogy ő szikrányit sem fázik, fogával lehúzta a kesztyűjét, hogy ügyesebben mozogjanak az ujjai, s fél perc múlva már ismét eszelősen kattogott a Hasselbladja, de ő azt is túlkiabálta: reszkes, Lorelei, jövünk! Troché arra gondolt, hogy Lorelei nem is lehet szőke, s nem is fésülheti a hosszú haját, hanem barna, s inkább rövid a haja, mint hosszú, s a hajósok a barna szeme mélyében lelik a vesztüket, s ebben a cefet időben neki is sapkát kell viselnie, ilyen színes-vicces fülvédőset, mint amilyen alól Joan épp most rápillantott, nyilván azért, hogy Troché is átélje a lélekvesztőiket a sziklának kormányozó hajósok minden örömét, bánatát egy szemvillanás alatt. Este már nem kellett fázni, Joan a taverna párás ablakára írta az ujjával, hogy basics of love, és megversenyeztették a rajnai borokat a moseli borokkal, miközben nagykabátok párologtak a fogasokon, Troché egyre csak magyarázott, a pincér pedig kitüntető kedvességgel beszélt hozzájuk, s ők boldogan berúgtak. Tökéletesen berúgtak. Aki szembejött a hotel felé vezető utcákon, aligha tudta eldönteni, hogy ezek most is igazából tántorognak vagy csak feneketlen jókedvükben tesznek úgy, mintha tántorognának, de jó volt nézni őket, hallani Joan kacagását, kinevetni Troché félrecsúszott sálját. A portás gyümölcsöt és virágokat küldött fel a szobájukba, s kedvesen a lifthez tessékelte őket.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
