Film

Amikor Sztupa és Troché átszabni kényszerültek a térképet, nagy lelkierőre volt szükségük: főtt is a fejük. Ott álltak Európa asztalra terített térképe előtt, s úgy fintorogtak, mint az autószerelő, amikor felnyitja a mazsola motorházának tetejét. Továbbá úgy álltak ott, mintha ők lennének Napóleon, Kutuzov, a teljes német vezérkar és Montgomery tábornok két személyben, pedig szó sem volt harci cselekményről, egyszerűen csak vágni kellett, de azt könyörtelenül. Hiába minden pofavágás, a Bilbaótól Perpignanig húzható egyenes mentén hasított bele a térkép szövetébe a szabóolló.

Mint az köztudott, Izland az emberi civilizáció csúcsteljesítménye, ahol a tolerancia, a jólét, az általános bölcsesség és műveltség meseszerű mintatársadalmat hozott létre. Ennek ellenére ne csodálkozzon az egyszeri utazó, ha érkezése után nem sokkal zokogva lapátolja kifelé egy ló beleit a fagyhalál küszöbén.

A Nyócker és a Zuhanórepülés alkotója a Titanicon mutatja be legújabb filmjét, a Fekete levest.

Számolni sem tudjuk - és nem is akarjuk -, hány film járulékos hasznait adta össze a közelmúltban Michael Caine kellemes angol öregúr imázsa és Clémence Poésy bájosan zavart tekintete. Sandra Nettelbeck író-rendező nyilván forradalminak értékelte ezt a felfedezést, mert nem is tett mást filmjében, mint összepakolta a két színészt, és várt a varázslatra. Nem jött.

Két fiatal srác ül egy ház foghíjas tetején - éppen újrarakják a cserepeket -, nem történik semmi, csend van. A táj csodaszép, de a teljes képet - aztán a film egészét - átjárja valami furcsa szorongás.

Olyan színész (volt), aki a telefonkönyvet is. 71 évesen lépett le a színről.

John Ford és Howard Hawks: minden idők legnagyobb és második legnagyobb western-rendezője. Joseph McBride mindkettőjükkel találkozott személyesen – a Kaliforniában élő filmtörténésszel skype-on beszélgettünk a western két ellentmondásos zsenijéről – és John Wayne járásáról.

Amikor Sztupa és Troché az utolsó előadás után nekivágtak, dőlt az eső. Zuhogott egész nap, már délután bőrig ázva érkezett a közönség, párálló kabátok, csapzott hajzat, emberszag, mégis öröm volt nézni őket, mert sokkal többen voltak, mint nyáridőben. Mint nyáridőben, mint egy jóval nagyobb településen, az artista pedig megbecsüli ezt, tudja, hogy az a drága jó publikum tartja őt el, a Sigurcello Circusban pedig külön súlyt fektettek rá, hogy az utolsó sátorállító legény, de még a részeges állatgondozó is az eszében tartsa ezt, gyakorlatilag a nap mind a huszonnégy órájában, s lehetőleg azután is. Így aztán még nagyobb volt a döbbenet, amikor az esti műsorra a délutáninál is nagyobb tömegek érkeztek, s itt-ott fel kellett vonni a sátor oldalfalát, hogy mindenki elférjen.

A skandináv krimi egykori ragyogása némileg megkopott a futószalagon, de még mindig hozza azt, amiért megszerettük: a borongós északi fényt, a földszagot és valóságközeliséget. Most kis túlzással szinte egyszerre olvashatjuk Jussi Adler-Olsen (nálunk 2011-ben kiadott) bűnregényét és láthatjuk a belőle készült dán filmet.

Úgy tűnik, az Éhezők viadala trilógia elsöpörte a csetlős-botlós, szerelmes, esetleg visszafogottan kalandos young adult-regényeket. A mindennapi szerelmi és beilleszkedési gondokkal küzdő fiatalok már nem elégítik ki a nézők igényeit: a felnőtté válás legyen sötét tapasztalat.

Guillome Nicloux filmjében a fiatal Suzanne-t családja - nevezett jobb meggyőződése ellenére - kolostorba kényszeríti, fel kell vennie a fátylat, s már kezdődnek is a meghurcoltatásai...

Ohióban született, de vérbeli New York-i filmesként lett híres. Ha csak a Florida, a paradicsomot csinálja meg, akkor is a legnagyobbak közt emlegetjük. A Thesszaloniki Filmfesztiválon beszéltünk vele.

Hát hülyék ezek a vámpírok?! Hogy csak most, annyi infantilizmus és gyermekded blamázs (Alkonyat, Pirkadat, Félhomály, Homály) után fedezték fel maguknak Amerika nagy melankólikusa és frizurakirálya, Jim Jarmusch élettani előnyeit?!

Amikor Sztupa és Troché visszanéztek, Troché megfogta Sztupa karját, a könyökénél, ahol behajlította épp, s halkan kérdezett valamit. Mondd csak, Sztupa, emlékszel még 1989 lázára, hogy merről jöttél az utcán, és merre fordultál be, és milyen ruha volt rajtad, milyen nadrág és milyen cipő, és kivel találkoztál a sarkon, és milyen hosszú volt a hajad? Emlékszel, Sztupa, hogy szobrot döntöttél, s nekimentél a csillagoknak is? Az megvan, hogy milyen idő volt, hideg volt vagy meleg, felszakadozó felhőzet, vagy csak esett valami, nem is esett, inkább csepergett? S milyen hosszú volt a sor?