Halhatatlan szeretők

  • - kg -
  • 2014. április 24.

Film

Hát hülyék ezek a vámpírok?! Hogy csak most, annyi infantilizmus és gyermekded blamázs (Alkonyat, Pirkadat, Félhomály, Homály) után fedezték fel maguknak Amerika nagy melankólikusa és frizurakirálya, Jim Jarmusch élettani előnyeit?!

Jarmusch még a telefonkönyvből is könnyűszerrel ellenkulturális ikont farag; meg se kottyan neki, ha néhány sötétben bujkáló ellentrendi vámpírt kell elhelyeznie a tájban, mely táj, elvégre Jarmusch-filmben járunk, az indusztriális lepusztultság virágaival teli. És Detroit hozza is, amit egy becsődölt citynek hoznia kell; a kémények füstölnek még, de ember már nem nagyon jár az utakon. Otthonos vámpírtelep, ezt Jarmusch jól látta meg, és jól látta, hogy Tanger is rejteget némi egzotikumot; igaz, a kelet varázsa már Bertoluccinál is megvolt, az Oltalmazó égben ráadásul egy mindenkinél menőbb vámpír, Paul Bowles is szerepelt.

false

A Detroit-Tanger-útvonalon két fotogén vámpír szereti egymást az évezredes szeretők nem múló szenvedélyével. Tom Hiddleston mint szomorú fekete rocker és Tilda Swinton mint Patti Smith fehérre meszelt mása gusztusos pár, John Hurt személyében pedig egy két lábon járó Shakespeare-vicc is tiszteletét teszi a vámpírok közt, de a sok old school köldöknézés, bakelitlemez, vintage gitár és fényképekről kikacsintó ikon között nincs az égvilágon semmi. A jarmuschi semmi persze kellemes: légies, kopottasan vonzó és minden belemagyarázható. Csak ne volna olyan ismerős minden, ahogy ezek az öröklét törvényeitől sújtott vámpírok teszik-veszik magukat az emberiség (és Detroit) romjain.

Az A Company filmje

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.