Magyar Narancs: 1980 óta rendez. Kora meghatározó amerikai filmese lett.
Jim Jarmusch: Aki Kaurismäki mondott egy jót az egyik cannes-i sajtótájékoztatón arra a kérdésre, hogy hová helyezné munkásságát a filmtörténetben. "Nyugi, a történelem majd szépen fátylat von köré." Na, így érzek én is a saját alkotásaim sorsa felől. John Cassavetes, Ed Wood, Andy Warhol volt a nagy pionír, én még mindig diákként tekintek magamra, aki folyton új dolgokat tanul a filmkészítésről.
MN: Első opusához állítólag a Villanás a víz felett forgatásán kunyerálta el Wenderstől a hűtőszekrényben megmaradt felesleges filmnyersanyagot. Igaz a legenda?
JJ: Teljes mértékben. A forgatókönyvet is odaadtam neki, hogy olvassa el.
MN: Nem sokat változott a filmjei stílusa azóta.
JJ: Nem tartozom a fősodorba, ma is a pálya szélén vagyok. De van jó néhány filmes, aki sokkal bevállalósabb volt, mint én, több szabályt hágott át a filmnyelv használatában.
MN: Zenészként is sikeres. Miért maradt mégis hű a filmhez?
JJ: Mert imádom, annyi mindent képes magában foglalni, zenét, mozgást, képkompozíciót, színészetet, írást, dizájnt. Csupa illékony dolgot. Csak az a baj vele, hogy gépileg kell rögzíteni, és irtó sokáig tart, mire az ötleteid eljutnak a megvalósulásig. A bemutatón már egyáltalán nem vagy ugyanaz az ember, aki elkezdte írni a filmet.
| ||
MN: A Sqürl nevű bandában zenél. Mit érdemes tudni a zenei ízléséről?
JJ: Filmet készíteni hosszú, vesződséges folyamat. A zene szinte azonnal kijön belőled, és rögzíthető. Nekem irtó nagy örömöt jelent ilyen hamar látni a végeredményt. De nem mondanám, hogy a gitárjátékom felettébb virtuóz lenne. Sokféle zenét szeretek, főként a marginális, nem fősodorbeli dolgok érintenek meg. A pszichedelikus irányzatot, a metál egyes alfajait, mint a doom metal és a stoner rock, a trance zenét, az underground hiphopot.
MN: Eddig minden szerződésében elérte, hogy a film negatívja az ön tulajdonába kerül. A Halhatatlan szeretők esetében nem sikerült.
JJ: Nehezebb ma összehozni egy film költségvetését, mint öt évvel ezelőtt. De nem tudom, hogy mi mást csinálhatnék. Mindig kihátrálok a filmterveimből, ha úgy érzem, nem működnének igazán, ha nem sikerült összeszednem pontosan azt a szereplőgárdát, amire vágytam, vagy ha nem kapnék teljesen szabad kezet a megvalósításban. Mindig tartok attól, hogy akik a pénzt adták, befolyásolni akarják a munkát. Ezért állandóan kikötöm, hogy a producerek nem jöhetnek el a forgatási helyszínre. Máskor én magam unok rá arra, amit kitaláltam. Bill Murray-nek például már évekkel a Hervadó virágok (2005) előtt is írtam egy filmet, de menet közben elvesztettem az érdeklődésem, ráadásul Billnek is máshoz volt kedve akkoriban.
MN: A Halhatatlan szeretők hősei vámpírok. Elég nagy túltermelés van a vérszívókból a tömegkultúrában.
JJ: De nem horrorfilmet csináltam velük, hanem szerelmi történetet, karaktertanulmányt. Filmek százai készültek már vámpírokkal, de nem mindegyik szükségszerűen horror. Elég csak néhányat említeni: Tony Scott-tól Az éhség, Carl Theodor Dreyertől a Vámpír, Claire Denis-től a Kínzó mindennapok, Abel Ferrarától a Menekülés a pokolból, Michael Almereydától a Nadjo. Mivel a vámpírok nagy történelmi korszakokat éltek végig, az érzékelésük intenzívebb. Én azért nem szeretnék örökké élni. A halál is része az életnek. De nem bánnám, ha lenne még egy kis időm.
MN: Miért helyezte az egzotikus Tangerba és a csődbe ment, lepukkant Detroitba a történetet?
JJ: Egyszerűen úgy éreztem, ezek a helyszínek illenek a figuráimhoz. A szereplőcentrikus filmekben a helyszín nagyban definiálja a hősöket. Szeretem mindkét várost. Talán csak alibit kerestem rá, hogy ott lődörögjek. Imádok utazni, magamba szívni a különböző helyek történelmét, s aztán visszamenni oda forgatni. Olyan ez, mint valami kábszer.
MN: Egyszer azt írta, hogy minden ötlet tulajdonképpen valami korábbi dolog lenyúlása. Lopott holmi.
JJ: Minden történetet le lehet vezetni néhány alapvető cselekménytípusból. Talán nem a lopás szót kellett volna használnom, de az ideákban pont az a gyönyörű, hogy olyanok, mint egy hullám az óceánban. Visszanyúlnak azokhoz a műalkotásokhoz és művészekhez, amik és akik valaha megérintettek téged. Ilyen értelemben én amolyan mongol vagyok. Nagyon sokat merítettem az ázsiai és az afrikai kultúrából.
| ||
MN: Mi jön előbb: sztori, kép, hangulat, zene?
JJ: A mai napig jegyzetfüzettel készülnek a filmjeim. Mert szeretem, ha kézzelfogható dolgok szintjén indul az alkotófolyamat, cuccokkal, amiket cipelhetek csomagokban. Főleg utazás közben szoktam feljegyezni az ötleteimet. Teljesen egyedül írom meg a film alapanyagát, ami rendszerint nem hosszabb 25 oldalnál. Ezt aztán a színészek ötleteit bedolgozva fejlesztem tovább. Mindig egy színészre, pontosabban a képességeinek valamilyen aspektusára szabva írom a szerepeket, hogy konkrétnak érződjön a figura, legyen súlya. Néhány haveromnak meg szoktam mutatni, amit írtam. Elsősorban íróknak. Adnak néhány ötletet.
MN: Mennyire merít a saját tapasztalataiból?
JJ: A zenéből tanultam a legtöbbet. A film a zenéhez áll a legközelebb, mert sajátos atmoszférát hoz létre, meg van vágva, és van saját időszámítása. Vannak tételei, akár a zeneműveknek. Gyors és lassú részek, hangos és halk tételek. Mindegyik filmemnek saját ritmusa van, ami a figurákból ered, nem a cselekmény előrehaladását szolgálja. Ami pedig az önéletrajzi dolgokat illeti, nem szeretem ilyen szempontból elemezni a filmjeimet. A Hervadó virágokról sem gondoltam azt, hogy ez egy biografikus film a midlife crisisról. Életem bizonyos elemei nyilván beleszűrődnek a műveimbe, de szeretem, ha ez sokkal titokzatosabb folyamat marad annál, hogy tudatosan tisztában legyek vele. Azt sem nagyon akarom tudni, hogy mi mit jelent a filmjeimben. Vagy ha néha tudom is, kényelmetlennek érzem, hogy beszéljek róla. Egy film lassú, éveken át tartó kigondolásának elején nem jelentem ki magamnak, hogy na, most ezt és ezt akarom mondani a közönségnek. Ennél sokkal intuitívabb az egész. Nyilván vannak visszatérő motívumai a filmjeimnek, de nem akarom tudni, mik azok. A filmjeimet sem nézem meg újra. Éppen elég időt töltöttem velük. A véletlenszerűség, a szerencsés egybeesések gyakran vezetik az életünket. Az irányítás határaira (2009) készülve belebotlottunk az utcán egy srácba. Nagyon jó fej fazonnak tűnt, azt mondta, szeretne statisztálni nálam. A munkatársaim kiakadtak, hogy nem ismertem a fickót. "De hát ez Oscar Jenada volt!" Állítólag valami nagy sztár. Megnéztem hát a filmjeit. Elképesztően jó színész. Adtam neki szerepet. Így megy ez. Tervezhetsz, amennyit csak akarsz, de a legszebb, legmélyebb dolgok amúgy sem racionálisak, hanem érzelmi indíttatásúak, illetve más emberekhez fűződő kapcsolatokban gyökereznek.
MN: Merített ihletett pszichedelikus élményekből? A Halott emberben például felbukkan a peyote.
JJ: A pszichoaktív anyagokat az emberek valószínűleg nem a megfelelő célra használják. De ha úgy nyúlnának hozzá, mint valami szakramentumhoz, akkor nagyon hasznos tud lenni. Bár nem ez a fő témája, a Halott ember egy bizonyos szinten pszichedelikus film, és remélem, hogy ez lejön belőle a nézőnek. Nekem nincs kedvenc afrodiziákumom. Kipróbáltam már minden létező drogot.
MN: És mire ment vele?
JJ: Tudom, hogy a tudat maga és az, hogy tudatos vagy, ez a legnagyszerűbb dolog. Rácsodálkoztam a földi jelenlétünkre, az univerzumra, a Holdra, a Napra, a levegőre. Tudom, hogy abszurdnak hangzik. De ha kozmikus mértékkel mérjük létezésünket e bolygón, az nem több egy rövidke kis fellobbanásnál. És mégis itt vagyunk, és valahogy megkaptuk a tudatosság képességét. Remélem, hogy a filmjeim valamelyest tükrözik az ünneplését annak a csodának, hogy tudatosak vagyunk.
MN: Milyen fixa ideáit nem láttuk még a filmjeiben?
JJ: Meg vagyok róla győződve, hogy William Shakespeare alakja kész összeesküvés. Valaki más írta azokat a műveket. Ja, és babonás ember vagyok. A munkámmal kapcsolatban és azon túl is.
MN: A filmjei mindig poétikusak.
JJ: Egy időben költőként próbáltam hasznosítani a kreativitásomat. De ha az ember Amerikában bemegy egy kocsmába, és azt mondja, hogy költő, valószínűleg jól elverik. A vers gyönyörű műforma; a nyelv sok újítása a versekből fakad. Dante például a maga korában a hiphopkultúrát testesítette meg, mert költeményeit a köznép nyelvén írta. Nem latinul vagy úri olaszul, mint Petrarca. A költők mindig megelőzték a korukat, és ők is gyakran a társadalom perifériáján éltek. Nem a pénzért rímeltek.
MN: Megkörnyékezte valaha Hollywood, hogy készítsen hagyományos stúdiófilmeket?
JJ: Amikor kijött a Florida, a paradicsom (1984), kaptam néhány ajánlatot, de szerintem azok a producerek, akik megkerestek, nem látták a filmemet, mert teljesen kommersz dolgokra kértek. Tinikomédiákra. Azóta senki sem fordult hozzám munkaajánlattal.
MN: Amerikában virágkorát éli a televíziós tartalomgyártás, újabban egyre több filmes dolgozik tévésorozatokba. Lenne kedve a kis képernyőre alkotni?
JJ: Lenne. Van egy-két ötletem, de egyelőre még nagyon haloványak. Csak akkor dolgoznék a tévének, ha ott is szabad kezet kapnék. A tévé ma nagyon filmszerű, mert ott lehet kifejezni olyan dolgokat, amiket mozifilmben már szinte lehetetlenség a finanszírozók konzervativizmusa miatt. A sorozatok függőséget okoznak. Elkezdtem nézni a Drótot, és nem tudtam abbahagyni. Ezután a következő módszerhez folyamodtam: csak egy epizódot nézek meg egy szériából. Csak megízlelem. Így kukkantottam bele a Totál szívásba és a Reklámőrültekbe. Alapjában véve filmőrült vagyok.
MN: Mit érzett, amikor Lou Reed meghalt? Jóban voltak?
JJ: Nekünk, New York-iaknak Lou Reed volt a rock'n'roll keresztapja. A Velvet Underground nagy újító volt. Amikor feltűntek a színen, az emberek utálták a számaikat. Mondtak rá mindent, hogy ez nem zene, csak zaj. Nekem nagyon fontos volt, amit csináltak, habár nem minden nótájukat bírtam, mint ahogy egyetlen művésztől sem imádok teljes életművet fenntartás nélkül. Nem voltunk közeli barátok, de időnként együtt vacsoráztunk; ilyenkor jókat dumáltunk.
MN: Jelenleg egy Nikola Tesláról szóló operán dolgozik.
JJ: Szinte lehetetlen felsorolni, hogy mi mindent kaptunk Teslától. A vezeték nélküli mikrofon nem létezne, a világítás nem így nézne ki, a váltóáram nélkül minden másképp volna. Ezek mind az ő képzeletéből pattantak ki. Mégis őrültnek nézték, kihasználták, loptak tőle. Nem kapta meg az őt megillető tiszteletet. Az emberek hajlamosak megfeledkezni Tesláról, pedig fontos, hogy az ideáit és ideáljait a fontosságukhoz mérten kezeljük. Furcsa, hogy pont azért kellene emlékezzünk rá, ami miatt lejáratták: ingyenes energiát akart biztosítani mindenkinek, és lehetetlenné tenni a háborúskodást egyfajta páncéllal, amit "halálsugárnak" is neveztek, s valójában részecskegyorsításon alapult. Sajnálatos, hogy a jelenleg uralkodó, már-már kriptofasiszta vállalati hatalmak olyan világot terveztek nekünk, amiben megtagadják tőlünk ezeket a találmányokat, holott fizikailag lehetségesek. Nem kell, hogy fosszilis energiahordozókat égető autókkal járjunk, és fosszilis erőforrásokkal működő erőművekkel fedezzük az áramszükségletünket. Van épp elég alternatíva.
MN: Igaz, hogy önre nagy hatással volt Halász Péterék New York-i kísérleti színháza, a Squat Theatre?
JJ: Igaz. Azt hiszem, az összes előadásukat megnéztem, holott nem vagyok színházrajongó. Mert a hagyományos színházi előadások nagy részében a színészek ismerik a jelenet szándékát. Ez megöli az életszerűséget. A való életben, ha az asztal körül ülünk, sosem tudjuk, hogy merre megy a beszélgetés. A Squat-csoportnak nemcsak a tevékenysége volt érdekes, hanem maguk a tagok is. A Florida, a paradicsom főszereplőjét, Bálint Esztert is az ő körükből választottam, vele máig tartom a kapcsolatot. Egy kommunaszerű épületben laktak a 23. utcában, ami afféle alternatív kulturális központtá nőtte ki magát. Mivel izgalmas társaság voltak, összehaverkodtunk velük. Többen is náluk lógtunk, például Arto Lindsay, John Lurie vagy Jean-Michel Basquiat, amikor még nagyon fiatal volt. Tényleg nagy hatással voltak rám. Rendkívül innovatívak voltak; érdekes és rendkívüli emberek.
A Halhatatlan szeretők kritikája itt olvasható.
