Hiszen még az izlandiak is emberek, akik pedig - essünk túl rajta, igen, erről szól a film - nem jobbak az állatoknál. Hanem rosszabbak. Mert az ember már csak ilyen, beleszeret a lovába, belehal a piába, belevakul a bosszúba, traktorral hajt a tengerbe, és a végén a ravatalnál mindenkiről ugyanazt mondja a pap.
Benedikt Erlingsson rendező bravúrja, hogy a fennsík kisközösségének lakosait se nevetségessé, se tündérivé nem karikírozza, nem menti fel, és nem ítéli el. Lehet őket szeretni, de nem muszáj. Erlingsson filmje nem realista, mégis minden ízében hihető és átélhető, nem dekoratív, de látványos, nem viccel, de borzasztóan vicces. A színészek annyira természetesek, hogy az már szinte ripacskodás. A lovak visszafogott alakítást nyújtanak - kicsit az ő szemükkel látjuk a velük szimbiózisban élő, se nem jó, se nem rossz gazdáikat, akik tolják a tubákot és a piákat orrba-szájba, hogy aztán külön utakon dülöngélő történeteik egymásba botoljanak.
A rendező - egykori farmlakó és lótulajdonos - első nagyjátékfilmjében több szempontból is hazai pályán játszik, ráadásul remek társalkotókkal (lovak, hegyek, operatőr stb.). Ha ezt a ritmus- és arányérzéket idegenben is meg tudja őrizni, hallunk még róla.
