Film

Viharsarok

Film

Két fiatal srác ül egy ház foghíjas tetején - éppen újrarakják a cserepeket -, nem történik semmi, csend van. A táj csodaszép, de a teljes képet - aztán a film egészét - átjárja valami furcsa szorongás.

Egy Németországban focizó, visszahúzódó, komplexusokkal küzdő srác egyik napról a másikra - persze nem előzmények nélkül - úgy dönt, hogy befejezi sportolói karrierjét, fogja magát, hazajön, s a nagyapjától örökölt rozoga házban húzza meg magát, valahol a végeken. Rendbe hozná a házat, s egy véletlen találkozás segítséget ad mellé. A ház szépül, az ismeretség mélyül, mellékesen meg zajlik az élet. Mellékesen.

Szerelmi háromszög vidéken. Az egész falu az idegenre szegezi tekintetét, a betolakodó mindig gyanús, hát még, ha csak egyetlen férfi társaságát keresi igazán, aki eddig rendes volt, szép és jó. Hiába a látszatok óvása, a vonzalom és az érzelmi kötődés tagadhatatlan akkor is, ha közben az idegennek vendége érkezik, aki összekuszálja az amúgy sem egyszerű viszonyokat. Három fiatal férfi tragédiába vezető története egy álságos és végtére is bűnös közösségben.

Császi Ádám nem a magyar Túl a barátságont rendezett, a Viharsarok nem a beteljesült férfiszerelemről szól, hanem annak nehéz, sokszor reménytelen megéléséről. Az elfogadás és elfogadtatás esélyeiről. Sütő András Miklós és Varga Ádám játéka az újdonság, a furcsaság megérzésére koncentrál, s noha mélyen erotikus minden gesztus, mégsem a szexről szól, hanem az érzelemről.

Remekül fényképezett (operatőr: Rév Marcell), elragadó film. És, igen, melegfilm.

Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány

Figyelmébe ajánljuk

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.

Szintén zenész

  • - turcsányi -

Nyilván nincs új a nap alatt, mindenesetre a síkhülye gyerekrabló történetét láttuk már kétszer, s éppenséggel olvashattuk is volna, ha Evan Hunter (a számos álnéven alkotó Salvatore Albert Lombinót Ed McBainként ismerjük jobban) 1959-ben publikált regénye megjelenik magyarul, de nem jelent meg, noha a szerző távolról sem alulreprezentált alakja a magyar könyvkiadásnak, beleértve a komcsit is).

Patchwork művészportrékból

A Fuga leghátsó, ámde igen nagy méretű termében látható a művész 2012 óta futó sorozatának (Ember Embernek Embere) majdnem teljes összegzése. A magángyűjtőktől is visszakölcsönzött alkotásokkal együtt a kiállításon 34 mű szerepel – sajátos, „bogis” művészportrék a nemzetközi művészszcéna volt és jelenlegi nagyjairól. S bár G. Horváth mindenekelőtt festő, a művészi Pantheonjában szerepet kapnak szobrászok, fotósok, konceptuális alkotók és performerek is.