Magyar Narancs: Világhírű filmrendezőként rengeteg filmes eseményre kap meghívást. Miért tartotta fontosnak, hogy részt vegyen ezen a rendezvényen?A Bárka Színház Egyetemi Színpada áprilistól indította útjára új rendezvénysorozatát, melynek első, filmvetítésekkel egybekötött beszélgetése a fiatal film témáját járta körül. Az esemény díszvendége a cseh új hullám legendás alakja, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Pacsirták cérnaszálon, a Sörgyári capriccio rendezője, Jirí Menzel volt. A rendező azt követően állt egy villáminterjú erejéig a Magyar Narancs rendelkezésére, hogy a színen az est házigazdái, a két ifjú magyar filmrendező, Pálfy György és Hajdu Szabolcs is kifaggatta.
Jirí Menzel: Húsz éve vagyok jó barátságban Szabó G. Lászlóval, a Pozsonyi Új Szó újságírójával, a tolmácsommal, ő ajánlotta, hogy jöjjek el ide. Megbízom benne, ezért rögtön belementem.
MN: Milyennek találta a bemutatott magyar filmeket?
JM: Csak a Hukkle-t láttam, és nagyon tetszett. Szerettem. Megél dialógus nélkül is. Nem kedvelem azokat a filmeket, amelyekben sok a szöveg. A régi filmekben a képekből kellett a nézőknek olvasni. Felesleges ez a sok szó.
MN: Tagja az Európai Filmakadémiának és az Amerikai Filmakadémiának, az Angol Filmfőiskola vendégtanára. Hogy látja az európai film helyzetét, különös tekintettel a kelet-európai filmekre?
JM: Nehéz helyzetben van az európai film. Az amerikai film, mint egy úthenger, végigdübörög Európán, az amerikai kultúra és életszemlélet ezekkel a filmekkel együtt érkezik, és mindent letarol. A pénzembereknek, azoknak, akik számára üzlet a film, ideális ez a helyzet. Sajnos mi Európában még segítjük is őket, mivel gyakran a "művészet nevében" forgatjuk a filmjeinket, megfeledkezve arról, hogy a nézőknek kellene készítenünk őket. Sok direktorból hiányzik az alázat, az, hogy szélesebb tömegek számára forgassa a filmjeit. Nem az ostoba közönségfilmekre gondolok természetesen, hanem azokra, amelyek a mindennapi, dolgozó emberekhez szólnak. Az amerikaiaknak megvan a maguk üzletpolitikája, eleve tömegfilmeket készítenek. Mi csehek pedig Amerika felé tekintgetünk, őket utánozzuk, ahelyett, hogy körbenéznénk a saját házunk táján. Úgy látom, hogy minden kelet-európai országban hasonló a helyzet.
MN: Gyakran jár moziba? Figyelemmel kíséri a legújabb filmes generáció alkotásait?
JM: Félévente egyszer elmegyek moziba, ha megjelenik Woody Allen legújabb filmje. Egyébként, ha nagy ritkán megnézek egy filmet, a barátaim tanácsára hallgatok. A televíziókban látok részleteket a filmekből, melyek általában meggyőznek arról, hogy nem érdemes megnéznem az egész filmet. Ha a kritikusok nagyon dicsérnek egy alkotást, akkor is tudom, hogy nem kell megnézzem. Nem bízom meg a filmkritikusokban. ´k a legnagyobb sznobok a világon. Jan Hrebejk filmjeit nagyon kedvelem, az Élet mindenáron majdnem Oscar-díjat kapott. Szeretni való, de sajnálatra méltó embereket mutat be az alkotásaiban, a mindennapi életet tárja fel személyes sorsokon keresztül. Nem ítélkezik senki felett, de feleslegesen nem is simogat. A filmjeinek történetük van, tele feszültséggel és humorral. Nagy igazságokat mond el a csehekről. Azt például, hogy mennyire beszariak.
MN: Ön is ilyennek látja a cseheket, Csehországot?
JM: Beszari társaság. Csehország tele van beszari emberekkel.
MN: Utolsó filmje, az Ivan Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai 1994-ben született. Azóta filmrendezőként csupán egy nemzetközi vállalkozásban, a Ten Minutes Older című moziban vett részt, ahol sok más világhírű filmrendezővel, Spike Lee, Mike Figgis, Wim Wenders, Szabó István, Jim Jarmusch stb. társaságában elkészítette a maga 10 perces rövidfilmjét. Miért ez az évek óta tartó csönd?
JM: Arra, hogy miért nem forgatok, nagyon egyszerű a magyarázat. Nincs kedvem koldulni. Csehországban nincs semmiféle lehetőség. A Ten Minutes Older ötletével az angolok álltak elő pár évvel ezelőtt. Az volt a terv, hogy mindannyian forgassuk le a magunk tíz percét az életről. Rudolf Hrusinskyról, az én nagyszerű színészemről állítottam össze egy kisfilmet, hogy a többi rendező mit csinált, azt nem tudom. Egészen fiatal korától vágtam össze az anyagot, az utolsó felvételek néhány nappal a halála előtt készültek, ezzel zárul a film. Az ötlet abból született, hogy nem volt kedvem forgatni, ezért elővettem Hrusinsky régi filmjeit, amelyekből összeállítottam egy montázst. Azt mutatom be ebben a tíz percben, hogyan változott meg az arca az évek múlásával.
MN: Nincs újabb filmterv, amely foglalkoztatja?
JM: Húsz év óta dolgozom filmrendezőként, de még egyetlen ötletem sem volt soha. Minden filmem adaptáció, irodalmi alapanyagból született.
MN: Milyen tanácsokkal látná el az ifjabbik filmes generációt?
JM: Mindenkinek vannak saját gondolatai, témái, ezeket vigyék filmre. Legyenek őszinték, ez nagyon fontos. Érezzék azt, hogy a filmjük szól valamiről, de legyen bennük elég alázat ahhoz, hogy olyan filmet készítsenek, amit sokan megnéznek, ami nem egy szűk réteghez szól. Filmet forgatni nagyon nemes feladat. Fontos, hogy soha ne kelljen szégyenkezniük a filmjük miatt.
MN: Önnek van olyan filmje, amely miatt szégyenkezik?
JM: Persze, de nem mondom meg, hogy melyik.
MN: Filmrendező, író, színházi rendező és tanár. Melyik szerepkörrel azonosul a leginkább?
JM: Én egy háziúr vagyok. Azt szeretem, ha semmit sem kell csinálnom. Lusta ember vagyok, csak azért dolgozom, hogy megéljek. Most éppen színházban rendezek. Ez sokkal jobb, mint filmet forgatni, mert csak tíztől kettőig tart a munkaidő.
Hungler Tímea
