Hol a boldogság mostanában? Táncparketten, uszodában. A kisember, kinek élete tönkremenni készül, kihúzza magát, legyőzi önmagát és a konvenciókat, kiáll a világ elé, s olyat tesz, amit sosem hitt volna. Közben, nem mellesleg rátalál vagy ismét felébred benne a szerelem, s az elidegenedett, besavanyodott, fogyasztásban elhülyült világ arcába vágja, hogy ő igenis és végre boldog – mert nem akar többé megfelelni senkinek, csak saját késztetéseinek.
A néhány hete bemutatott Táncterápia boldogságreceptjét hirdeti ez a – hát hogy mondjam, ha sok pocakos, szőrös, zsörtölődő férfi fogja egymás meztelen lábát az esztétikai hatás érdekében? – bájos dolgozat is, amelyben szinkronúszásra vetemedik nyolc középkorú lúzer, hogy visszanyerje önbecsülését és életkedvét, mígnem azon kapják magukat, hogy világversenyen képviselik Nagy-Britanniát. Persze, van a vállalkozásban valami a magukat csippendélfiúkként eladni kívánó prolik csetlés-botlását sikerre vivő Alul semmi csoportdinamikájából, némi áthallás a film producerének első rendezéséből (Machan), amelyben indiaiak próbálnak kézilabdázni a nyugati emigráció reményében (az olyan, mint a magyar krikettválogatott), s beugorhat a jamaicai bobcsapat szidolozott kalandjait komédiába öntő Jég veled! is. De ki követelné az eredetiséget a nyári akciófilm-áradatban egy könnyed vígjátéktól, amely legalább közvetlen, kedves, a maga felszínességében is humánus, és szuperhősök helyett olyan, határozottan embernek látszó karaktereket mozgat, akiknek magunk is lennénk a barátai.
A Cirko Film bemutatója
