"Festőnek az ecset" - Kovács László operatőr

  • Albert Györgyi
  • 2005.10.27 00:00

Film

E héten szombaton tartja a Magyar Operatőrök Társasága a II. Aranyszem díjkiosztó gálát. A kitüntetettek névsorából lapzártánkkor csak a Legenda-díjasok listáját ismerjük: életműdíjat kap Illés György, Tóth János, Zsigmond Vilmos és Kovács László. A Szelíd motorosok, a Papírhold, Az utolsó mozielőadás, a Mi újság, doki?, a New York, New York operatőrét még az utazás előtt, egyesült államokbeli otthonában értük el.

E héten szombaton tartja a Magyar Operatőrök Társasága a II. Aranyszem díjkiosztó gálát. A kitüntetettek névsorából lapzártánkkor csak a Legenda-díjasok listáját ismerjük: életműdíjat kap Illés György, Tóth János, Zsigmond Vilmos és Kovács László. A Szelíd motorosok, a Papírhold, Az utolsó mozielőadás, a Mi újság, doki?, a New York, New York operatőrét még az utazás előtt, egyesült államokbeli otthonában értük el.

*

Magyar Narancs: Tudja, milyen nap van?

Kovács László: Hogyne tudnám. A forradalom napja. Az a nap, ami 1956-ban fenekestül felfordította az életemet, ráadásul úgy, hogy a legkevésbé sem számítottam rá. Az év nyarán diplomáztam. A forradalom híre egy veszprémi forgatáson ért utol. Azonnal a fővárosba utaztam, és az első ember, akibe a Rákóczi út és a Vas utca sarkán belebotlottam, Zsigmond Vilmos volt.

MN: Gondolom, jól ismerték egymást.

KL: Érdekes módon nem. Tudtunk egymásról, pontosabban én tudtam róla, hisz felettem járt a főiskolán. Mindenesetre szinte egyszerre döntöttük el, hogy filmeznünk kell a forradalmat, hogy meg kell örökítenünk ezeket a napokat. A főiskolát, hogy is mondjam csak, megszabadítottuk két Arriflex 35 mm-es kamerától és nem csekély nyersanyagtól, és forgatni kezdtünk.

MN: Hol vannak ezek a filmek?

KL: Halvány gőzöm sincs. Csak arról van biztos emlékem, hogy amikor Vilmossal szökésben voltunk, a magyar-osztrák határhoz közel egy kukoricásban rejtettük el a felvett anyag nagy részét, nyolc-tíz tekercs filmet pedig a rajtam lévő sínadrágba dugtam. Egy ellenőrzésnél majdnem lebuktunk, de a motozó orosz tiszt szerencsére megállt a térdemnél. Alatta voltak a tekercsek. Később az anyag egy-egy részét osztrák panziókban hagytuk, mert nem tudtuk kifizetni a számlát, ami kevés pénzünk volt, az a tengerentúli repülőjegyre kellett. Végül az anyag egy része a CBS tévétársaságnál landolt, a legendás Walter Cronkite készített belőle egy izgalmas műsort. Ami a többit illeti: legjobb tudomásom szerint kézen-közön visszakerült a magyar filmarchívumhoz.

MN: Önöket a főiskolán erős európai hatások érték: a francia film, az olasz realizmus. Mégis Amerikába vágytak - miért?

KL: Valóban rengeteg filmet láttunk a főiskolai zártkörű vetítéseken. Olyanokat, amelyekhez egy "civil" soha nem férhetett hozzá. Egyszer azonban a Puskin moziban egy hétig vetítették a Citizen Kane-t. Még a csilláron is lógtak, én is megigézve bámultam a vásznat. Ott és akkor döntöttem el véglegesen, hogy egyszer eljutok Amerikába, mert csak ott tudom megvalósítani a filmmel kapcsolatos álmaimat. Ám amikor megérkeztem, gyötrelmes évek következtek. Kilenc év telt el, míg egy 16 mm-es kamerával elkezdhettem dolgozni. Vilmossal hosszú időre elváltak útjaink. Amerikában akkor az volt a rendszer, hogy családok vállaltak egy-egy menekültet egy évre. Nekem egy olyan, New York állambéli családot találtak, ahol a családfő fényképész volt. Nála dolgoztam: filmet hívtam elő, papírra nyomtattam, majd portrékat, pontosaban igazolványképeket készíthettem. Miután a koszt-kvártélyt, no meg az adót kifizettem, heti nyolc dollárom maradt. A Magyarországra írt leveleimben persze titkoltam, hogy nyomorultul vagyok, de zsákutcában éreztem magam. Egyszer anyám vissszaírt, hogy egy unokatestvérem Seattle-ben tanul orvosnak. Felkerestem, és az őt ideiglenesen befogadó család engem is szívesen látott. Segítettek elhelyezkedni: a telefonkönyvben találtunk egy filmlabort, ahol már másnap elkezdtem dolgozni. Egy 16 mm-es filmmel dolgozó fekete-fehér labor volt, ami nagyrészt a helyi tévét szolgálta ki. Közben Vilmossal folyamatosan leveleztünk, és nem adtuk fel az álmunkat, hogy eljussunk Hollywoodba. Ez végül '58-ban sikerült: Vilmos volt osztálytársa, Zsuffa József ott forgatott. Én operáltam. Hát így indult.

MN: Mégis, tíz év alatt eljutott a Szelíd motorosokig. Ami - ha jól tudom - nem tartozik a kedvencei közé.

KL: Ez így nem igaz. Bár tény, hogy először nem is akartam elvállalni. Nem tetszett a könyv.

MN: Mi győzte meg?

KL: Nem mi, hanem ki. A rendező, Dennis Hopper, aki azt mondta: "Na, ide figyelj! Eljátszom neked a sztorit." Fantasztikus volt. Az előkészület, a helyszín keresése felejthetetlen élmény volt. Egy rozoga kombival bejártuk Amerikát Los Angelestől New Orleansig. A legelképesztőbb helyszíneket választottuk ki. Alacsony költségvetésű film volt, sehol nem volt forgatási engedélyünk, de a helyiek sokszor ingyen felajánlották, hogy statisztálnak. Olyanok voltunk, mint egy cigánykaraván. Iszonyú jó érzés volt, hogy a film valósággal robbant egy olyan korban, amikor festett díszletek előtt Rock Hudson és Doris Day édeskedett.

MN: Személyesen is megtapasztalta a film által sugárzott életérzést?

KL: Soha nem éltem hippiként. Szimpatizánsként, külső megfigyelőként szemléltem ezt az életformát. Azt gondoltam, hogy ha mindenki betép vagy benyom, akkor ki forgatja le róla a filmet? Ma már tudom: szerencse, hogy nem éltem ezekkel a tudatmódosító szerekkel, mert sok tehetséges ember pusztult el nagyon korán a szemem előtt. Nekem meg nem volt ehhez kedvem, ha már megvalósulni látszott az amerikai álmom.

MN: Lehetett-e már akkor látni, hogy a film alkotói közül mára a Nicholson, Hopper, Fonda hármas ilyen sorrendben lesz elismert?

KL: Igen. Noha Hoppert fantasztikusnak tartom, Peter Fondát pedig egészen kiváló színésznek, sokkal jobbnak, mint amire és ahogyan használják, deÉ amikor Nicholson megjelent a forgatáson, később a vásznon, az egészen különleges volt. ' ott van. Ilyen egyszerű. Fogalmam nincs, hogy tesz-e ezért valamit, vagy adottság, mindenesetre korszakalkotó. Az esszenciális filmsztár.

MN: Hadd kérdezzem még két másik művészről, akivel együtt dolgozott, és aki szintén nem állt be a hollywoodi darálóba. Robert Altman.

KL: Bob egy lázadó zseni. Mindig is gyűlölte a stúdiórendszert. Megpróbált lehetőleg olyan távol élni és dolgozni Hollywoodtól, amennyire csak lehet. A filmjeit Vancouverben, Tennessee-ben meg a szülőhelyén, Kansasben forgatta. És ha ő távol tartja magát Hollywoodtól, akkor Hollywood is távol tartja magát tőle, azaz nem siet őt díjakkal elismerni. Mindenesetre azt hiszem, hogy őszintén meghatódott, amikor mi, az Amerikai Operatőrök Társasága kitüntettük. Láthatóan jólesett neki. Ki a másik?

MN: Barbra Streisand, akivel a Mi újság, doki? című filmet forgatta. Állítólag nem könnyű vele.

KL: Semmi problémám nem volt vele. Tetszett neki, ahogy világítom. Ilyen egyszerű. Különben furcsa, hogy említi, mert nagyon közel lakunk egymáshoz, és gyakran beszélünk. Most jött ki egy CD-je Barry Gibb-bel, amihez DVD is készült. Azzal hívott fel, hogy "csak te tudsz világítani, Lazlo!". A múltkoriban egy vígjátékban játszott, amikor rám csörgött: "Kirúgatom, kirúgatom!" Az operatőrre volt kibukva. Fölhívtam a srácot, és elmondtam neki két egyszerű trükköt, amivel Barbra arca világítható, de nem megy a karakter rovására. Bejött. Amúgy Barbra túlságosan is szókimondó, különösen, ami a politikai nézeteit illeti. Nem mondom, hogy ez tabu, de ezzel érdemelte ki a problematikus jelzőt. Az ő problémája viszont az, hogy egyetlen porcikája sem kíván már a kamera előtt lenni. Csak a rendezés érdekli, de erre nagyon nehezen tud pénzt összeszedni. Az eddigi rendezései nem váltották be a stúdiók hozzá fűzött reményeit, legalábbis pénzügyileg.

MN: Tudom, mennyire fontos önnek a világítás, csakúgy, mint a "magyar iskola". Ez lenne az a hungaricum, ami miatt önök sikeresek tudtak lenni Amerikában? Emiatt keresik Koltait, Ragályit s ma már Padost?

KL: Bizonyára, noha tudom, hogy vannak iskolák, amelyek ennek az ellenkezőjét vallják. Mégsem hiszem, hogy mi konzervatívok lennénk, sőt! Rövidesen ismét ez lesz a modern. Én még mindig a világítást tartom a legfontosabbnak. Mindent ki lehet fejezni vele. A világítás karaktert, textúrát, tónust, drámát ad a filmnek. Érdekes módon a legtöbbet a világításról egy fekete-fehér filmben, a Papírholdban tanultam. Nekem olyan fontos a világítás, mint egy festőnek az ecset.

MN: Ezt minden bizonnyal Illés Györgytől tanulta.

KL: Persze, mint ahogy azt is, hogy az elméletet is tudni kell, meg hogy életünk végéig érdeklődni kell a társművészetek iránt. Tudni a múltat és figyelni a jelent. Számomra azért különösen értékes a Legenda-díj: Illés Györggyel együtt ítélték oda kollégáim. A mesteremmel állhatok egy színpadon. Tanítvány ennél szebb ajándékot, nagyobb elismerést nem kaphat.

Neked ajánljuk