Pedig - vámpírsztoriról lévén szó - az Alkonyatban elvileg alapvetõ fontossággal bír a folyékony kötõszövet. Ehhez képest a vásznon megjelenõ vérszopók túlnyomó többsége vega (értsd: humanitárius okokból csak állatokat szipolyozó), a maradék meg kaját szerezni és nézõt riogatni egyaránt képtelen nyomoronc. Persze, értjük mi, a célközönség kedélyét nem szabad túlborzolni, egy 18-as karika végzetes hatással bírna a bevételi mutatókra.
Oké, horror kilõve, marad a vámpírfilmek másik tartópillére: az erotika. Erre bátran számíthatunk (gondoljuk naivan), hisz a fõszereplõk nagykorúak (Edward, a jóképû vámpírfiú már vagy 100 éve), így kijár nekik egy kis entyem-pentyem. Hát, szerintünk ez talán így van, az írónõ szerint azonban távolról sem. A vallását tekintve mormon, bónuszban Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza nevû közösség tagjaként mûködõ Meyer vasszigorral irányítja hormontúltengésben szenvedõ hõseit, akiknek még smacizni is csak nagyon ritkán, többnyire halálközeli élmények után és valami számunkra megfejthetetlen oknál fogva kizárólag sírva szabad.
A különféle testnedvdeficitekhez képest már-már kicsinységnek tûnik, hogy az Alkonyat vámpírjai nem murdelnak meg a napfénytõl. Mondjuk az, hogy a szétolvadás, felrobbanás stb. helyett heves csillogásba kezdenek, azért egy cseppet irritáló. Legalább szenvednének egy kicsit - ez lenne a nézõk felé tanúsított empátia minimuma.
Forgalmazza a Fórum Hungary
*
