Szabad a kégli, még csak hálni sem járnak haza a szülõk, ideális terep - gondolhatnánk - egy nagykamasznak. Annyira mégsem az, mert amikor anya és apa mégis megjelenik, hogy pénzzel tömje ki a zsebeket és kajával a hûtõszekrényt, fény derül a rendezett lakberendezés mögött meghúzódó rendezetlen viszonyokra. Anya és apa válnak, de úgy, ahogy csak filmekben vagy egzotikus váláskultúrákban szokás: mindketten elvonultak a közös tulajdonból, a nagyfiú meg, egyenlõ távolságra a felektõl, vagy még inkább a két szék között a padlón, az elnéptelenedett lakásban morfondírozhat, hogy kihez húzzon. A választék nem nagy, 16 évesen csakis reménytelennek tûnhet mindkét felmenõ. A srác egyelõre a haverokhoz húz, nagyokat teng, és olykor leng is, de leginkább unott képpel támaszt mindent, amit csak unott képpel lehet támasztani. És Teheránban, derül ki Majid Barzegar filmjébõl, épp annyi mindent lehet kamasz fejjel és unott képpel támasztani, mint Párizsban, Londonban vagy Budapesten. A rezsim, köszöni szépen, elnyom és korlátoz, de ezen a kamasztörténeten tüntetõleg kívül marad. Hõsünk jól begyakorolt unottságába csak egy pénzt követelõ alvilági motoros és egy szállás híján lévõ diáklány hoz némi változatosságot: a zsaroló díler láttán a fenyegetettség, az alkalmi lakótárs láttán az érdeklõdés jól kivehetõ jelei mutatkoznak az unott kamaszarcon. Iránnak van tengere, így fennáll a veszély, mint minden kamaszfájdalmas filmben, hogy hõsünk is a vízhez fut ki, de Barzegar bátran tesz az elvontságra: a ködös horizont helyett a nagyon is konkrét arcokat kémleli.
Vetítés: április 14-én, délután négykor a Kinóban
*** és fél
