Ryan Redford filmjében mi mást is tehet, csavar egyet (közel sem akkorát, mint elsõre látszik) a mondott felálláson. Hét évvel az Öböl-háború után a családjával szépecskén éldegélõ - szép ház, feleség, két gyerek, kis üveg a konyhaszekrényben, ahova 25 centet tesznek minden csúnya szó után - Franklin Page-et (Donald Logue; Terriers, ER) fölkeresi címszereplõnk (Garret Dillahunt; Deadwood, ER). Úgy tûnik, alapvetõ, nézõpontbeli az eltérés: mi (nézõk) Shermannel érkezünk, míg anno hozzánk állítottak be - persze mindkét esetben váratlanul. Veteránjaink a fronton nem voltak közeli ismerõsök, de amikor Sherman súlyos lövést kapott, s a parancsnoka odahagyta volna, Franklin testi épségével sem törõdve sietett a segítségére - sikerrel (tettéért a haderõ sem maradt hálátlan).
Aki hõs a háborúban, az a békében is megállja a helyét, s akit meglõttek, az otthon sem lel nyugalomra. Sherman hívatlan és kellemetlen vendég, csak visszaráncigálná a másikat a sárba, de a történet - persze: rossz - vége szerint mégis õ látja tisztán és éli át a helyzetét. Ám az is õ, aki tévedhetetlenül választja mindig a rossz megoldást - hisz' csak ilyenek állnak elõtte. Ráadásul abban sem lehetünk biztosak, hogy Franklin a jót választotta. Magyarul, a háború tiszta szívás.
Vetítés: április 16-án, este hatkor a Kinóban
***
