Az idôutazást, mint tudjuk, a Pentagon és Hollywood találta föl, szépségflastromként a Pearl Harbor-i vereségre. "Mi lenne, ha", ábrándozott 1980-ban a Végsô visszaszámlálás című körkdagleszes film, a US Navy egyik modern anyahajója idôviharba kerülne, és szuperfegyverzetével odapörkölne a sunyi sárga bombázóknak. Már nem is tudom, mi lett, jó vége volt, annyi szent, Kirk kapitány is magához tért az idôzavarból meg a történelemkönyveket sem kellett újraírni. Legalább ezen az egy lapon. Szóval szép, őszinte film volt, elandalodott azon, amit a mindenkori krónikás és megbízója sohasem szokott nyíltan bevallani: a történelem azé, aki megműveli! Minek időkapszula, időalagút, amikor a kizökkent időt helyretolni bőven elég a radír és a ceruza. A forverccel sincs sokkal másképp. A jövő úgyszintén azé, aki elbeszéli. Vagyis nem annyira az hibádzik, hogy nem bírunk ide-oda utazgatni az időben. Hanem hogy múltnak, jövőnek nincs tőlünk egy percnyi nyugta.
Agyonszemeteljük, agyonretusáljuk.
A 12 majom látszatra megpúpozza még egy lapáttal a sittkupacot: magányos férfiember jön vissza totálkáros közeljövőbôl, hogy helyrepofozza az emberiség elcseszett múltját. Ismerős. A gyilkos humorú Terry Gilliamnél azonban kicsit másképp alakult az ügylet, mint a Terminátorban. Ennek az időlovagnak sehogy sem sikerül helyreütnie a múltat, pedig igazi akcióhős, Bruce Willis játssza.
A történet kiindulási pontja, akár a forgatókönyvírókat inspiráló hajdani Chris Marker "fényképregényben" (A kifutópálya mindössze félórás, narrációval kísért fekete-fehér állóképfüzér) az apokalipszis előtti utolsó pillanat. 1996. december 27-én Philadelphia repülőteréről, hála egy embergyűlölő állatbarátnak, világ körüli útra indul egy mutáns vírustörzs, hogy pár hét alatt kis híján lenullázza az emberiséget. A maroknyi túlélő a föld alá menekül, onnan próbálják kipilinckázni a törzsfejlődés fájába szorult férget. A technika egy kicsit kezdetleges, elôbb 1990-be, aztán a verduni vérmezőre katapultálják az időutazásra önként jelentkezett életfogytos fegyencet (2035-ben eszerint már végre nincs az a marha, aki időutakról álmodozna), míg bele nem trafálnak a végzet karácsonyába. A küldetés azonban nem a technikai malőrökön bukik meg, nem is az ellenfelek (zöld terroristák, FBI-ügynökök) ügyességén. Hanem a dolgok állásán. Ha ma valaki azzal áll elő, hogy biztos forrásból tudja, három nap, három hét, három év múlva beüt az apokalipszis, legfeljebb annyira feltűnő, mint napos parton a gumimatrac. A 12 majom "Amerikájában" teljes az időinfláció. Ahol a történelem képlékeny, mint a gyurma, ahol a jövőkép olyan gyorsasággal változik, mintha valaki távkapcsolóval szörfözne rajta, ott nincs többé súlya semmilyen tettnek vagy gondolatnak. Nincs múlt, nincs jelen, nincs jövő, nevüket ebben a filmben csak dilinyós vagy időutas meri szájára venni. Kész őrület: jön egy ember a jövôbôl, hogy a világvégére emlékeztessen, és senki sincs otthon. A jövőben, múltban pancsol, vagy épp shoppingolni ment a fészkes fenébe.
Hogy hol itt a Brazil sötét szatírája, fekete utópiája? Aki komolyan kérdi, visszakérheti a jegy árát, semmit se látott.
"A jövô már a múlté." Benne élünk.
Schubert Gusztáv
12 Monkeys – színes amerikai film, 1995, 130 perc. Chris Marker A kifutópálya című filmje alapján írta: David Peoples és Janet Peoples; rendezte: Roger Pratt; szereplők: Bruce Willis, Madeleine Stowe, Brad Pitt, Christopher Plummer. Forgalmazza a UIP-Duna Film.
