Film: Az elvesztegetett űrcirkáló (Halálhajó)

szerző
- sisso -
publikálva
1997/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Fölösleges para, amikor az ember kér öt jegyet elővételben holnapra a Halálhajóra, aztán otthon gondolkozik másnapig, vajon kellett volna-e mondani, hogy retúr. Mindenki másképp kódol, másképp retteg, mindenkinek megvan a maga északnyugati átjárója vagy eseményhorizontja, vagy mi. Vannak, akik megússzák, ha átutaznak rajta, megjegyzem, azoknak sem jó, de olyanok is vannak, akik soha többé nem térnek vissza az ezredvégi aktuális vagy virtuális pszichotikus kirándulásokról, ahogyan az Event Horizon legénységének és a Jávor terem közönségének egy jelentős része.

Fölösleges para, amikor az ember kér öt jegyet elővételben holnapra a Halálhajóra, aztán otthon gondolkozik másnapig, vajon kellett volna-e mondani, hogy retúr. Mindenki másképp kódol, másképp retteg, mindenkinek megvan a maga északnyugati átjárója vagy eseményhorizontja, vagy mi. Vannak, akik megússzák, ha átutaznak rajta, megjegyzem, azoknak sem jó, de olyanok is vannak, akik soha többé nem térnek vissza az ezredvégi aktuális vagy virtuális pszichotikus kirándulásokról, ahogyan az Event Horizon legénységének és a Jávor terem közönségének egy jelentős része.

Az aranyszínű átjárókat az ostoba, de annál komiszabb Vének használták. Akárhol előbukkantak odabent, leginkább a folyosók végén, ahol a titokzatos aranyjelek aranyló kötegei vég nélkül áramlottak a dolgok középpontja felé. A Holt Emberek folyvást arra buzdították, hogy azt a helyet keresse föl. Lehet, hogy végül is kénytelen lesz majd odamenni, de sehogy sem szabadulhatott meg a kínzó félelemtől.

Frederik Pohl

Mostanáig nem sikerült tisztáznom igazából, mi az az eseményhorizont. Valami, ami a kétféle tér és kétféle idő egymásba hajlása előtt történik, mielőtt még felszívódnánk azon az úton, ami két pont között rövidebb, mint az egyenes. Az utolsó jelen. Azt viszont nem szeretném hinni, hogy Paul Anderson erről készült, merőben gótikus sci-fi horrorja megközelítené a problémát. Az efféle filmgyártásnak szándékában sem áll a fogalmak tisztázására való törekvés; az a cél, hogy az ember legalapvetőbb szorongásaira, szeparációs félelmeire építve, a lehető legdurvább, legolcsóbb eszközökkel még nagyobb zavart keltsen körülöttük.

A mentőűrhajó legénysége megérkezik a mentendő űrhajóra, ami legalábbis különösen viselkedik. Templom, avagy múzeum, de él. A lélegző űrhajóban emlékképek törnek elő cserbenhagyott társakról, elhagyott gyermekről, kádban ereit reszelő feleségről, hirtelen és nagyon hangos vágásokkal érkeznek a múltbeli információk, latinul mormoló gyilkossal, egymást fojtogató exlegénységgel, önszemüket kinyomkodó tisztánlátókkal. Mintha mindez tartana valahová, de nem. Nem áramlanak a dolgok vég nélkül a középpont felé. A film megragadja az átjáró körüli misztikus parát, de egyben lopott frázisokat halmoz párhuzamosan. A megmentendő űrcirkáló hét éve tűnt el, de újra felbukkant az eseményhorizonton, amiről a nevét kapta, ráadásul a végén kiderül, hogy a középkori jellegű technomauzóleum a pokol hetedik bugyrát is megjárta odaát. Ez az egyszerű népmesei és mitológiai elem. Aztán elemet cserél: a kortárs nyolcadik utas, nyolcadik utas nélkül, sehol egy idegen, nincs űrgoj, kiderül, hogy az idegen köztük van. Ettől kezdve a megfoghatatlan félelem, az addigi sűrű sikongatások, egymás nyakába borulások átmennek a barokk gyilkolás iránti undorba, beletörődésbe, hányingerbe, a vérbe való elhúzásba. Az emberhulla-installációk nem is a kiismerhetetlen gonosztól való félelmet konkretizálják, hanem arra engednek következtetni, hogy elkövetőjük egyszerű űrtahó, akit megviselt a klíma, a sok hibernálás és a gravitáció hiánya. Ez pedig egy másik történet. Az ilyesmi már csupán a potenciális sorozatgyilkosokat motiválja. Megölni valakit és megnyúzni, aztán a bőréből a kiontott belei felett damillal egy sátrat csinálni, mint A bárányok hallgatnak című alapthriller defektes főhőse.

Az önmagába zárkózó és önjáró űrhajó ötlete az Ûrodüsszeiára rímel, csak a gép nem siklik olyan csendben. Benett díszletei hályogként ülnek az agyra. Repetitív és ezáltal dekoratív alkatrészek, különös tekintettel az űrhajó meghajtójára. Ide csalogatja az űrhajó a friss húst. Ilyen dantei erdőbe ne tévedjen senki, aki nem akar fennakadni az első csipkézett csavaron! Belül, az űrhajó szervizútjain viszont alig használt, rosszul összeforrasztott alaplapok, az ezredvégi elektronika szeméttárolóiból. Csak a folyosó hipermodern, az viszont állandóan az orvosiba vezet, ahol zavaróan sok az alvadt vér a falon, és csakis hentesbárdokkal van felszerelve. Merő vizuális támadás, ami újfent csak a zsigerekre apellál. A verbális vonal is meglehetősen pikáns, latin átkok, hidegfejű, de nem egészen hiteles személyzeti megbeszélések, harlemi humor, néha, vészhelyzetben egy kis anya- vagy apamacizás.

Tanulság nincs, maximum annyi, hogy ne merészkedj az átjárók közelébe, különösen ne esemény után, ha tudni szeretnéd még, hogy hívják a nevedet, az átjárókéba, ami a sci-fi metaforáinak legfenségesebbje, és amit így a végtelenségig ki lehet használni a közönség ostoba lezombizására, remek technohardcore zenével fellazítva.

- sisso -

Event Horizon, amerikai, 1997; rendezte: Paul Anderson; fényképezte: Adrian Biddle; szereplők: Laurend Fishburne, Sam Neill; a UIP-Dunafilm bemutatója

szerző
- sisso -
publikálva
1997/51. (12. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...