Kísért a múlt IV.

Filoszok csillaga

John Carpenter: Dark Star

  • Greff András
  • 2016.11.13 13:10

Film

Ismerik azt a viccet, hogy Stanley Kubrick, Samuel Beckett és Edmund Husserl találkozik egy űrhajón? A kozmikus tréfa John Carpenter első rendezésében öltött egykor testet.

Ó, a csillagpettyes ég, a messzi-messzi végtelen! Ha egy tiszta nyári éjszakán az égboltot kémleljük, az már tényleg majdnem olyan, mintha a mozivásznat néznénk…

Végtére is boldogabb helyeken az emberek a mozgóképet mindenekelőtt a határtalan álmokkal fűzik össze, melynek egyetlen elfogadható analógiája a szupernóvákat, csillagködöket, bolygókat, fényt, port és galaxisokat ringató kozmosz lehet. Ezért kapaszkodik oly sok rendező égi grádicsain a távoli planéták felé, ahol a képzeletet nem béklyózzák már a mindennapi törvények komor láncai, hanem végre tényleg akármi megtörténhet. Vegyük csak John Carpenter debütáló művét, a Dark Start 1974-ből, melynek asztronautái már vagy húsz éve keringenek ide-oda a galaxisok között, és két mintavétel, bolygórobbantás és hiperűrugrás között pontosan azt csinálják, amit mindannyian tennénk, ha megadatna nekünk e kivételes lehetőség: halálosan unatkoznak. De úgy, hogy a szakálluk kettéáll. Az unatkozó embernél pedig közismerten csak egy rémisztőbb létezik: az, akit az unalom mindenféle abszurd cselekvésekre ösztökél.

Például beszédre: a Dark Star nevű csillaghajó legénysége, ha éppen nem szörfrockot hallgat vagy pokolgépet szerel, feltűnően sokat pofázik, méghozzá merőben szokatlan tenorban. Nem osztoznak Luke Skywalker lelkes locsogásában, de Allen Ripley katonás szigorában sem: nekik saját nyelvük van a saját gondolatokhoz. És pontosan ugyanez igaz a rendezőre is: noha a Dark Star nyilvánvalóan párbeszédben áll Kubrick 2001-ével, nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy sem a maga korában, sem a mai napig nincs párja. De távolról sem csupán azért, mert nagyjából három Barátok közt-epizód árából forgatták, részben még az egyetemen. Felemelő érzés volna persze azt állítani, hogy ez meg sem látszik rajta, de épp ellenkezőleg: a Dark Star a flakon űrhajók és zseblámpacsillagok filmje, melyben a különös idegen hálátlan szerepét egy mutatósra pingált strandlabda formálja meg. Ugyanakkor Carpenter mégsem a rikítóan ízléstelen vagy merészen dilettáns trashmezőnyben játszik: a Dark Star lefegyverzően biztos kézzel, kikezdhetetlenül kerek alkotói vízióval megvalósított, a díszletvilágot leszámítva minden ízében professzionális alkotás. Ráadásul fájdalmasan mellélő, aki csupán a papírmasé elemekre koncentrál, hiszen éppúgy a lényeget nem látja meg így, mintha az eredeti Majmok bolygója közben fennakadna azon, hogy az álarcokat az óvodai farsang resztlijéből mentették át.

A Dark Star szintúgy az előnyére fordítja a maga kényszerűségből alulstilizált miliőjét, mely már olyannyira elemelt, hogy a néző kénytelen az elé-mögé passzírozott általános emberi tartalmakra koncentrálni. És éppen itt tud Carpenter nagyon nagyot menni: hiszen hol volt még az In Bruges (és pláne hol volt embertelen magyar címe, az Erőszakik!), amikor a huszonéves rendező már komplex bölcseleti problémákat és egyúttal ezek kíméletlen paródiáját gyúrta egybe egy szórakoztató zsánerfilm rugalmas közegében! Carpentert az erős atmoszférájú, goromba akció- és horrorfilmjei (a 13-as rendőrőrs, a Halloween, A dolog) miatt tartja számon a közvélemény, és közben hajlamos teljesen megfeledkezni arról, hogy ő készítette el a 80-as évek egyik legszellemesebb eszementségét, a Nagy zűr Kis-Kínábant is. Márpedig a Dark Star éppen a kirúzsozott Kurt Russell kínai negyedbéli, hallucinatorikus kalandjait előlegezi meg, csak mélyebbre hatol: fergetegesen mulatságos jeleneteiben Carpenter itt a szegény ember legjobb (és legbetépettebb) Beckettjeként mutatja fel nekünk hőseit, akik bár nem hisznek benne, mégis örökösen a csodát várják, s amikor megszakítják érte sivár vegetálásukat, végképp elromlik minden – ám ekkor elméjük különös tornamutatványaival váratlanul kifaragják valahogy mégis a diadalt a vereség márványtömbjéből.

A Dark Star mindemellett a kuriózumok vadászainak is rejteget egy trófeát: az egyik szerepet – ne kerteljünk: a legnagyobb pancserét – a film írója-trükkmestere, Dan O’Bannon viszi, aki következő szakmai lépéseként átlopott innen néhány (könnyen beazonosítható) képvarázslatot a Star Warsba, majd, mivel a közönség még az említett strandlabdától is berezelt, kieszelte Ridley Scottnak az Alient. Ám mindez, sőt még Carpenter szépséges szintetizátorzenéje is csak sokadlagos jelentőségű. A lényeg ott van, amikor egy szörfdeszkákról ábrándozó embertársunk fenomenológiai kiselőadást rögtönöz az űrben egy magát épp felrobbantani készülő bombának azért, mert egy jégben őrzött hulla ezt a tanácsot hörögte el neki nem sokkal korábban…

Neked ajánljuk